A jó tollú magyar publicista, aki kimászott az ablakon és eltűnt

 

 

  

A különféle, nemzeti érzelmű olvasók által látogatott fórumokon – többek között portálunk kommentszekciójában is – gyakran vetődött fel a kérdés az utóbbi másfél évben: hova tűnt Szakács Árpád? Egyesek úgy tették fel ezt a kérdést, mintha a jobboldali újságírás vezéralakjai elengedték volna a kezét, netán egyenesen hallgatásra bírták volna, talán politikai nyomásra. Jogosnak tűnt a kérdés: micsoda szellemi közösség az, amely ilyen nagy formátumú gondolkodókat taszít el magától? Hogy engedhetjük meg magunknak ezt a luxust? Aztán egyszer csak kiderült: az említett publicistát a sorainkból hiányolni nagyjából annyira tűnik jogosnak, mint visszasírni a Világ-Panorámát. Szakács Árpád jött, látott – majd átállt.

Járvány van, immár bő másfél éve. Ez a mi valóságunk, ebben élünk: hadiállapot van az egészségügyben, logisztikai harc folyik az eszköz- és vakcinabeszerzéseknél – életeket kell menteni, pénzt és energiát nem kímélve. Még csak nem is kell ahhoz feltétlenül kormánypártinak lenni, hogy az egyszeri állampolgárnak az legyen a benyomása, a kormány minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy minél kisebb veszteségekkel vészeljük át valahogy ezt a rendkívüli időszakot. Ha kisebb hibák vagy vitatható intézkedések elő is fordulnak néha, az alapvető jó szándékot azért a függetlenobjektív sajtó sem vitatja, és néha még azt is megírják, hogy Orbán Viktor egyes stratégiai, gyorsan eldöntendő kérdésekben kiválóan döntött, és végtére is sokkal jobb sakkhúzást lépett meg, mint azt örök kritikusként előzetesen várták volna tőle.

Érdekes, amikor beismerik ezt, és láthatóan nem is tudnak mit kezdeni a helyzettel. Az egyik ilyen firkász valamikor az év elején még rá is csodálkozott, hogyan lehet az Orbán-kormány ennyire markánsan oltáspárti, pedig a „rezsim” logikájából nem ez következne, hanem – a firkász szerint – az, hogy inkább próbálja elmaszatolni a járvány veszélyeit, mint tette azt kezdetben Donald Trump, Jair Bolsonaro, vagy minden fehéroroszok cárja, a méltán közkedvelt Aljakszandr Rihoravics, aki első felindulásból azt köpte ki magából, hogy a traktorozás gyógyítja a koronavírust (beloruszként mi mást is javasolt volna). Azért örülök, hogy Doktorminiszterelnökúr mégis kilóg a Kedves Vezetők elit klubjából, és megvan az a szuper tulajdonsága, hogy ha nem száz százalékig biztos a megérzéseiben, akkor szakemberekkel is konzultál, és hallgat rájuk. Ilyen diktátort mindenkinek!

Ha ötször gondolom végig, ötször nem értem: rendes magyar emberek, akik egyébként szinte minden más tekintetben osztják a kormány álláspontját, az oltakozás fontosságával kapcsolatban miért nem? Miért kényelmesebb Szaniszló Ferencet megszégyenítő háttérhatalmi összeesküvés-magyarázatok felé gravitálni, mint elfogadni, hogy az ország vezetői a járványkezelés ügyében is a legjobb tudásuk és szándékuk szerint cselekednek, és azt tenni, amit nagyon szépen kérnek mindenkitől, hogy tegye meg? Maszkot viselni, rendszeresen fertőtleníteni, oltást felvenni nem jóemberkedés, hanem józan belátás dolga. Az állam ebben pártol minden jóérzésű magyart, megteremti a védekezéshez a feltételeket, és biztosítja mindenkinek a védőoltást, ráadásul ingyen, mert amúgy fogadni mernék, hogy ha a Gyurcsány-kormány lenne hatalmon, még nekünk kellene külön fizetni azért, hogy méltóztassanak beoltani minket, és Brüsszelnek aztán egy büdös szava nem lenne ehhez kivetnivaló gyanánt.

De vonatkoztassunk el a kormánytól – az sem lehet rokonszenves mindenkinek –, és fókuszáljunk csak a szakemberekre. Tisztifőorvos, virológus, járványokra szakosodott matematikus, orvostekintélyek egész sora – talán mind meg vannak vásárolva a gyógyszerlobbi által, egymástól függetlenül, és azért mondja mindegyik ugyanazt, hogy az oltás életet ment? Nem inkább az orvostudomány beható ismerete mondatja velük egységesen azt, hogy vagy szépen felvesszük az oltást – mert jelenleg nincsen más ismert megoldás túlélni ezt –, vagy tömeges kihalási esemény lesz, aztán majd siránkozhatunk bőszen és emelhetünk minden város főterén Szentháromság-szobrokat a járványhalottak emlékére, mint háromszáz éve? Ebben az égvilágon semmi politika nincs, ez puszta biológia. Ezért hallgathat rájuk jó szívvel mindenki.

És ha valami ilyenkor nem hiányzik, akkor az a feltartott mutatóujj meg az alternatív megoldási javaslatok, hogy „de én máshogy gondolom, mert azt olvastam az interneten, és akkor biztos úgy is van”. Háborúban olyan nincs, hogy holmi civilek jobban akarják tudni a hadvezetés helyett, mi történjen a frontvonalon, miközben nincsenek is ott és nem ők felelnek azért, ami történik – azért viszont annál inkább felelni fognak, ami kárt a partizánkodásukkal okoznak. Háborúban a hátországnak fegyelmezettnek és szófogadónak kell maradnia. Ha azt csináljuk, amit mondanak, akkor túl fogjuk élni ezt az egészet – egyénileg is, társadalmilag is.

Virtuskodásnak, hőzöngésnek, beleugatásnak ilyenkor nincs helye – akadnak persze ellenpéldák is. Azt mondták, hogy a Covid-osztályokon nem lehet forgatni, a függetlenobjektív szerkesztőségek mégis elkezdtek petíciózni, hogy de ők csak azért is tudósítani akarnak. Már nagy eséllyel ki lehetett jelenteni, hogy az orosz meg a kínai vakcina is megfelel a célnak – és viszonylag gyorsan be is lehetett szerezni –, a mindig mindenben (is) ellenérdekelt ellenzéki politikusok mégis azt hangoztatták, hogy várjuk már meg, amíg az Európai Gyógyszerügynökség majd egyszer, a távoli jövőben lesz szíves nem akadályozni nyílt kicseszésből a konkurens keleti vakcinák engedélyeztetési folyamatát. Épeszű ember már nem vitatja, hogy kizárólag az oltási folyamat felpörgetésével leszünk túl ezen az egészen, mégis vannak, akik pont ilyenkor, a háború kellős közepén kezdenek el hőzöngeni a szabadságjogaik miatt.

És itt érkezünk el Szakács Árpádhoz, aki rájött, hogy neki nem tetszik a rendszer, ezért átállt korunk partizánjaihoz, és olyannyira komolyan vette az átállást, hogy egyenesen annak történelmi nagymestereivel, a románokkal példálózott:

Ezúton innen köszönjük Cristian Terhes román európai parlamenti képviselőnek, hogy felfedte az Európai Bizottság eljárását, és továbbra is küzd azért, hogy a titkos részek megismerhetőek legyenek. Igen, ma már ott tartunk, hogy ha egy magyar ember az életével kapcsolatos fontos dologban vár támogatást, akkor európai szinten a román képviselőkben bízhat.

Mondta ezt az a Szakács Árpád, akiről két-három évvel ezelőtt kizárólag szuperlatívuszokban, a tisztelet hangján és az elismerés legmagasabb szintjén beszélt a táborunk – igaz, e sorok írója akkor sem feltétlenül értette, mire fel emelünk szobrot egy közírónak, akinek az volt a nagy teljesítménye, hogy jegyzett egy viszonylag kemény hangvételű cikksorozatot a Magyar Időkben, aminek kétségtelenül volt némi visszhangja és amelynek eredményeként néhányan elbúcsúzhattak az addig érdemtelenül elfoglalt stallumaiktól. Az én szememben ez azért még kevés a megdicsőüléshez, de elismerem, hogy sokaknak felnyitotta a szemét, és azt sem vitatom el egyesektől, hogy úgy tekintenek Szakács Árpádra, mint afféle pörölyszavú prófétára a nemzeti érzelmű publicisták között.

Ám aki túl gyakran hangoztat különvéleményt, az előbb-utóbb a sajátjaival is szembe kerül, és idővel döntenie kell: vagy elfogadja, hogy nem feltétlenül neki van igaza, vagy a gőg hatása alá kerül. Természetesen nem tudhatom, miért nem ott van Szakács Árpád, ahol az írói munkájának színvonala alapján lennie kellene, azt viszont nem értem, hogy miért ott van, ahol most van. Ilyenkor mondaná azt egy öntörvényű ember, hogy „én mindig is ugyanott álltam, csak a világ állt a fejére körülöttem” – a tévedés joga pedig nincs fenntartva, véletlenül sem.

Szakács Árpád pedig csak áll a szabadságjogista holdkórosok között, nekik szónokol, azt, hogy „a kötelező oltás elutasítása fontosabb ma bármilyen eszmei konfliktusnál”, és nem veszi észre, hogy ha lesz is a járvány újabb hullámait kivédendő kötelező oltás, az pont a saját, új szekértábora miatt lesz, akikhez átállt. Állításait alátámasztva felhozza például az ezerszer megcáfolt összefüggést a vakcinák és az autizmus kialakulása között, és szentül hiszi, hogy mindenki hülye, csak ő helikopter. A műsor jó, a beleélés kétségtelen, a mindig örök ellenzékiek bármikor vevők az ilyesmire, nem is vitatnám el tőlük a műélvezet jogát – csakhogy épp egy háború közepén vagyunk.

Persze, lehet magát a háborút is tagadni. Meg fel lehet hozni az összes szart az internet mélyéről, és eladni tudomány gyanánt. Meg mindent jobban tudni a tudósok helyett, és inkább olyan forrásokra hagyatkozni, amelyek érdekes módon mindig tele vannak helyesírási és tördelési hibákkal, hogy az esetleges ténybeli tévedésekről szót se ejtsünk. Csak minek? Aki elhiszi, hogy személyesen Orbán Viktor akarja megtizedelni a magyar népet Anthony Fauci és Bill Gates gondos segédletével, az meg is érdemli Szakács Árpádot, csak aztán ne csodálkozzon, ha rövidesen kicsivel kevesebben maradnak abban a szellemi gettóban, amit felépítettek maguknak. Lehet, hogy egyeseknek még a vírus is jobb, mint az oltás, de utcára vinni ezt azért mégsem kéne. Csinálnák inkább a négy fal között.

Vezető kép: erdely.ma