Tiltsák be, avagy az aranytojást tojó piáltatás levágása

 

 

  

Kitűzték a népszavazási időpontot arról, hogy a budapesti VII. kerületben éjfél és reggel hat óra között ne lehessen nyitva egy vendéglátóipari egység sem. Ez a lehető legkárosabb hozzáállás, egyben rávilágít arra, hogy mennyire el lehet dolgokat szúrni. Régi, rossz beidegződésektől vezetett hagyományok, szűklátókörűség, és  – bocsánat – ostobaság. Ezzel ugyanis egy jó nagy előnyhöz jut a konkurencia, ami Prágában, Pozsonyban és Zágrábban található. Most, a kocsmaturizmus és a nemzetközi piaplomácia fontosságát fogom ecsetelni.

Szerencsére a helyi Fidesz bölcsen nem foglalt állást a kérdésben, pedig annyi hülyeségre képesek rácsimpaszkodni amúgy. Ettől függetlenül már magát a kérdést is rossz ötlet volt feltenni. Alapvetően nem néztem utána, ki volt a kezdeményező, a kormánypárt vagy az ellenzék, (ez a „ki ütött először, Móricka, vagy Pistike” kérdéskör), de aki belement, az is hibás.

A népszavazás ugyanis jelen helyzetben, jelen kérdésben nem demokratikus, egyben az ügyben szinte borítékolható döntés (vagyis, hogy betiltjuk az éjfél utáni kocsmázást a „vigalmi negyedben”) nemzetgazdasági szinten is káros.

A pesti VII. kerület – meg a VI és V. kerület bizonyos részei – hagyományosan a szórakozni vágyó közönség kedvelt célpontjai.

És ez mindig is így volt, eltekintve a kommunizmus idejének lefojtó, szlömösítő időszakától, amikor egy nyomornegyedet próbáltak csinálni a belvárosból. Azóta csak helyreállt a természetes rend, olyannyira, hogy az ingatlanárak ennek (is) köszönhetően az egekbe lőttek ki. Szóval a VII. kerület kedves lakosai minimum 100%-os vagyonérték-növekedést „szenvedtek” el ingatlanjaik tekintetében. Emellett pedig azt hiszem, a magyar GDP egészében is mérhető módon jelenik meg ez a vendéglátóipari szolgáltatási ág.

Amikor a brit/német/amerikai/francia turista nyugodtan, (itt jön a fidis narancs henger) muszlimmentesen ki szeretné magát tombolni – olcsón és alaposan –, akkor ide jön, a mi székes fővárosunkba. Erre egyébként – indokoltan – költöttünk mi nagyon sok pénzt is, magyar bajszosbácsis reklámok, „Budapest várja vendégeit” bannerek, újságcikkek, satöbbi formájában.

„A magyar vendégszeretet világhírű” sugalljuk magunkról, s ezért aztán ott fizetjük a reklámokat, ahol tudjuk.

Az átlagvendég aztán Budapestre megy, meg a Balatonra, 700-1200 forintos sört iszik, ami itthon elsőre kicsit soknak tűnik, de a 10 eurós nyugati sörárak mellett ez azért nagyon baráti. Ezért nagyon sokan jönnek. Szellős, szép városunk, megkapó látnivalóink valóban sokakat vonzanak napközben. A múzeumainkban sokan járnak, a történelmi emlékhelyinket sokan látogatják.

Este pedig beülnek piálni. A fiatalok meg buliznak. Mert azt ugye a keresztény-konzervatív kultúrkörben úgy szokták.

És berúgnak, igen. Zajosak, igen. De kifizették.

Mindemellett esténként minimum elköltenek úgy 70-80 eurót, ami testvérek között is 20 ezer forint, és ha vendéglőben ettek, akkor még páronként 17 euró, továbbá kifizetik a szállásukat (bármi legyen is az, hotel, motel, airbnb, satöbbi). Ez napi 120-130 euró szokott lenni fejenként, a nyugati turisták esetében, tehát olyan 38 ezer jómagyar forintokat itt hagynak. Még egyszer: általában és naponta. Pár napi ittlétből így rögtön ki is jött egy alkalmazott havi bére.

Na ezt készülnek agyoncsapni.

További problémát jelent a (borítékolható döntés fényében) befektetett tőke megtérülésének kérdése. Amikor Példa Pista és Minta Tóni megnyitotta vendéglőjét, akkor ők – legyen az a pénz bárhonnan – befektettek abba pénzt. Felvettek alkalmazottat. Fizették az adót, a mindenféle hozzájárulást (különböző nevei vannak, nevezzük csak egyszerűen sarcnak), adtak munkát az alkalmazottnak, utána is fizették a sarcokat, és – váratlan módon – a haszonból meg szerettek volna élni, horribile dictu: gazdagodni. (Félre ne értsük egymást, természetesen lopnak, csalnak, hazudnak, de valamennyit azért mégiscsak muszáj az állami és önkormányzati kasszába betenni, mert különben jön a NAV meg a többi rövidített nevű hivatal.)

Ám a dolog ettől még elég egyértelmű: az ő üzleti kilátásaik romlanak. Ezt nevezik jogalkotással okozott kárnak.

A népszavazási döntési folyamat „demokratizmusát” is bírálom. Az ottani vendéglátó-ipar ugyanis nem csak a VII. kerületi lakosokat érinti. Példa Pista dolgozhat úgy is mondjuk a Király utcában, hogy az albérlete a XXII. kerületben van (vagy Szigetszentmiklóson), mert most költözött fel Iszapszentkukacról. Minta Tóni pedig lehet úgy tulajdonosa a VII. kerületi kocsmának, hogy ő speciel Budán lakik (vagy akárhol, bánom is én, hol).

Az adóbevételből pedig országunk polgárai mindenhol részesülnek, a befizetett TB járulékot pedig lehet, hogy a redisztribúciónak köszönhetően egy debreceni fiatal egyetemista orvosi kezelésére fordítja az állam.

Tehát a kérdés nem csak a helyi VII. kerületi polgárok életét befolyásolja, hanem minimum a budapestiekét.

Most pedig felborzolom a kedélyeket a kormánypárti berkekben is: attól, hogy a fejlettnyugati libsi demokráciák városai az utóbbi 10-15 évben meghülyültek – lásd beengedték a sok Alit, Mohamedet, Hakant –, attól még nem szégyen tanulni tőlük olyan értelemben, hogy mivel is lettek menő, sokat látogatott célpontok, turisztikai attrakciók.

Még egy valami: ez a mentalitás a turbó-kádárizmus. Akkor volt a jellemző lakossági hozzáállás: „miért nem tiltják be?”. Be is tiltottak sok mindent, például a magántulajdont is, látjuk micsoda gazdasági siker lett az eredménye. 

Sürgősen gondolkodni kéne, ha jobban szeretnénk élni, mint a nyugat. Vagyis, ha legalább úgy szeretnénk élni, olyan színvonalon, ahogy ők most haldokolnak éppen.