Tutiblog Tutiblog – PestiSrácok.hu
Azt már a Junkcer bemutatta, milyen is az uniós módi. Koki, pofon, tockos, meg a papírmappás ütleg, amit a görög gazdasági miniszter kapott a nagy fejére. Eddig tán úgy tűnt, itt Kelet-Európában kicsit másképp mennek a dolgok, különösen a Visegrádi Négyek kézfogásai tűnhettek őszintébbnek. Most azonban, hogy a bevándorlás-kérdésben élesedik a helyzet, bizony különös egy orbáni kézcsók utóélete, vagy egy pintéri hátbaveregetés előélete. Szomszédos országaink mostantól kedves ellenségeink.
Miért Rigó
Jól jönnek a barátok – ezt még Orbán Viktor nyilatkozta szeptember elején, bár akkor még nem tudhatta, hogy a lengyel hölgy, akinek kezet is csókolt, utóbb kihátrál a kvótarendszer elutasításából, és a Merkel-csapattal szavaz. Az indoklás szerint azért, mert úgyis várható volt, hogy a többiek megszavazzák, akkor meg inkább érvényesüljenek Lengyelország érdekei. Ewa Kopacz nem látja be, hogy a kvótarendszer bevezetése után majd újra és újra érvényesítheti országa érdekeit, amikor a kvótákat évről-évre emelik majd.
A lengyel kormányfő annyira elliberálisodott a nyugati közegben, hogy még a lengyel baloldal is jobbról tudta támadni a különös húzás miatt. Milos Zeman, cseh köztársasági elnök ki is jelentette, hogy csak a jövő fogja megmutatni mekkora hiba volt ez. A lengyeleknél még a szlovákok is jobban teljesítenek és a kapcsolatok erősödését egy friss felmérés is megerősíti. Annak ellenére, hogy Malina Hedvig miatt még mindig szarrá kell plakátozni Nyitrát, ráadásul a Mária Valéria hídhoz is fura vaselmeket hordtak, a helyiek szerint azért, hogy könnyebben lezárhassák – haesetleg.
A hét elején az a nagy baráti hátveregetés verhette ki egyesekben a biztosítékot, amit Pintér Sándor mutatott be Nebojsa Stefanovic szerb belügyminiszterrel. A performansz keretében az szaladt ki Pintér fogának kerítésén át, hogy „Bajban mutatkozik meg az igazi barát, itt bajban voltunk, és barátilag oldottuk meg ezt a helyzetet, és ez a két ország együttműködését továbbra is erősíteni fogja”. Öt nappal korábban ugyanazt a határátkelőt verték rommá azok a menekültek, akik a szerb hatóságok hathatós közreműködésével kerültek oda. És miközben allahuakbart üvöltöztek, és betonelemeket hajigáltak, a szerb rendőrök zsebredugott kézzel fütyörésztek, tisztes távolságra a könnygáz-pamacsoktól.
Az sem lehet véletlen, hogy az ominózus határostrom alatt a szerbek mindvégig megőrizhették a józsaru-imázst. Kétség sem férhet hozzá, hogy a szerb hatóságok könyékig benne voltak az embercsempész-üzletben, felső vezetőtől Pityke őrmester kutyájáig, Marcipánig bezárólag. Miközben a szerb miniszterelnök a határzárral kapcsolatban természetes reflexszel húzta elő az Auschwitz-ütőkártyát, és szégyennek nevezte a határzárat, aközben vígan hordták a migránsokat a határainkhoz. A szerb miniszterelnök kezdetektől különös érvrendszert vonultatott fel, melyet aztán valahogy mindenki elhitt neki, hogy rendben van. Szerbiát tranzitországként definiálta, amin csak át akarnak haladni a bevándorlók, tehát engedni kell őket. Felteszem, ha valamely magyar Törökországba akarna menni, és mindenféle papír és különösebb közreműködési hajlandóság nélkül kijelentené a szerb határőröknek, hogy engedjék át papírok nélkül csak úgy, mert Szerbián csak át akar haladni, a szerb határőrök jól kiröhögnek. Ha meg önhatalmúlag megindulna a zöldhatáron át, térdenlőnék.
Ez amúgy egy európai esetében minden országban hasonló módon történne.
Nos, ennek a korrupt bandának veregette a hátát a derék Pintér, mert neki a hátveregetés a dolga, a beszólogatás meg a riadt szemű Szijjártóé. De azért kiérdemesült belügyminiszterünk is mondhatott volna valami olyasmit, hogy észhez tért végre Szerbia, vagy a helyes útra lépett, vagy felzárkózott az európai, schengeni, uniós normákhoz és követelményekhez, vagy valami hasonlót. Mégiscsak botrány volt a határon, ami miatt Magyarországot számtalan kritika érte, a szerbek meg köszönik szépen, eddig csak jól jártak a dologgal megítélésben és pénzben is, most meg újra barátok is vagyunk.
Nahát a nagy lóf… Persze nem tudhatjuk, mit sikerült Pintérnek elérni a szerbeknél, mert az tény, hogy azóta a felkészült horvátok felé mennek a migránsok.
Apropó horvát belügyminiszter. Ranko Ostojic a legújabb büdösbunkó a belügyminiszterek sorában, főleg, mert ő is a magyar határra hordatja a bevándorlókat, akiknek azt is megígéri, hogy ne rágják tövig a körmüket, mert nem kell ujjlenyomatot adni. Csodálandó is, hogy a CÖF ilyenkor nem siet a horvát konzulátus elé tüntizni, holott a derék bregyók fölfegyverzett egységekkel törtek be a magyar állam területére egy vonattal. Zoran Milanovic miniszterelnök és táncdalénekes ezek után nagyvonalúan közölte, hogy ő a Bundesmutti csapatában játszik, a vonatot pedig megtarthatják a magyarok. Persze igyekeznie kell a CÖF-nek is, nehogy Pintér újra a legjobb barátságba keveredjen kitűnő horvát kollegájával.
A szlovének jófejek, viszont őket is fingatják a horvátok, és kérdés meddig tartanak ki. Esetleg kölcsönadhatnánk nekik néhányszáz kilóméternyi kerítésdrótot.
A románokról egyelőre ne ejtsünk szót, mert a Kárpátok Vakondja épp korrupció és pénzmosás miatt áll bíróság elé, szóval ő már bármit mondhat, ez már az a szint. Romániával emiatt nem is érdemes kötözködni, bár előre szánnivaló az a bevándorló , akit Románia befogad, majd elhelyez a Regát-Poljesti-Pitesti háromszögben. De az is előfordulhat, hogy Románia is a nagy barátunk lesz nemsokára, mert hiába a hangos Orbán-utálat, a kvótarendszert mégsem szavazták meg.
Ami a lényeg, hogy tartás helyett elkezdődött a smúzolás és a helyezkedés, pedig Európa is jól járna egy erős, és migránsmentes Keleti véggel, ha esetleg költözni kell majd Berlinből az asszony miatt, aki nem akar burkát hordani, meg a férj miatt, aki sört enne sertésvirslivel. A közvélemény már összefogott, a politikusokon a sor, hogy tartsák a lépést.
Ha már az írás úgyis a barátságról szól, akkor én is barátilag javaslom, hogy legközelebb, amikor a kedves cikkírónak egyfelől hasfájása van, másfelől kitalál egy frappáns(nak vélt) szókapcsolatot (ld.: „kommunikációs kisantant”), akkor írjon inkább a hasfájásról, a szókapcsolatot pedig rakja el akkora, amikor mondanivalóval is meg tudja tölteni. Egy másik kedvelt írótól (Piréz Róbert) kölcsönözve: „Kisantantról cikket írni ebben a formában látszattevékenység”. Mert hír érteke az elmúlt évtizedekben csak annak lehet, ha a kisantant megtörik. Mostanában van erre példa, de az írás nem erről szól, hanem Pintérről és a megbonthatatlan szerb –magyar barátságról. A hátbaveregetés zavarja Miért Rigót. Persze ő is érzi, hogy ennyire nem fekete-fehér az eset, mert tíz soron belül cáfolja is saját magát.
Én addig is inkább azt javaslom, hogy nézze meg mindenki újra a közös határnyitást. Amikor Pintér az igaz barátságról beszélt Stefanovic előbb elröhögte magát, majd rendezte vonásait és elismerően biccentett kollégája felé – van még mit tanulnia az öreg rókaképűtől. Nem tudhatjuk, hogy Stefanovicnak mi tetszett; lehet, hogy a szarkazmust értékelte, vagy lelki szemei előtt már a migránsokban fuldokló horvátok jelentek meg. Egy biztos – legalábbis jelenleg -, a magyar-szerb határ nyitva van, a szerb-horvát zárva. A nyilatkozatok alapján felkészül a szerb-bosnyák, bosnyák-horvát határszakasz. Románia pedig hívogatóan áll a sarkon, de egyelőre senki nem vevő rá. Hogy ez így maradjon, hogy az új irány Bosznia és ne Románia legyen, az a szerbeken múlik. Ha ezt sikerült Pintérnek elérnie, akkor folytassa csak a szerbek hátbaveregetését. Aki pedig hősökre, példaképekre, vagy barátokra vágyik, az ne a politikában keresse őket.
Kedves siskebab! Hamár itt tartunk, a hasfájásos hasonlat valahogy nem jön át. Ha kitalál valami ilyesmit,és mindenáron el akarja sütni, akkor most sikerült, mert elsütötte. Különben elolvastam minden egyes sorát, kettőször. És rájöttem, hogy nem írt semmit. A címadás különben Piréz érdeme, aki az utolsó pillanatban megváltoztatta az eredetit erre, mert állítása szerint ez vicces.
Egy pici sértettséget vélek felfedezni a válaszában. Pedig erre nincsen oka. Egész egyszerűen, ha nem tetszik Pintér politizálása a szerbekkel, akkor írjon arról. Ha pedig Magyarország jelenlegi kapcsolatait a környező országokkal akarja körüljárni, akkor arról. Vagy írjon egy hosszút, ahol mindkét témát elemzi. Én minden esetben ki fogom fejteni az álláspontomat. De akkor is, ha egy négy szavas mottó köré („Utálom a Pintér Sándort”) épít egy összefüggéstelen bejegyzést.
Nem olyan bonyolult ez.
Kedves Siskebab! Jól érzékelte, mennyi különböző szála van a posztnak, van ami benne van, van ami kimaradt. Mindegyikhez fűzhet megjegyzést. Köszönöm, hogy felsorolta, mennyi mindenről lehetne írni, de az alkotó szabadsághoz az is hozzátartozik, hogy nem azt és nem úgy írom, ahogy Önnek az esetleg megfelel. Ez a továbbiakban is így lesz. És mint írtam, Ön az általam megfogalmazottakkal szemben nem foglalt állást, tehát nem fejtette ki az álláspontját, ahogy ígérte.
Természetesen nem tudhatom, hogy magának mi volt a célja a bejegyzéssel, így csak azt tudom leírni, hogy milyen reakciókat váltott ki belőlem. Számomra a kulcsmondat: „A hét elején az a nagy baráti hátveregetés verhette ki egyesekben a biztosítékot, amit Pintér Sándor mutatott be Nebojsa Stefanovic szerb belügyminiszterrel.” Mivel a bejegyzés durván fele e mondat cizellált kifejtése (de közvetve előkerül a horvát-magyar kapcsolatokról szóló részben is, valamint még az utolsó bekezdésben is visszaköszön), így továbbra is azt feltételezem, hogy ez bökte a csőrét, ez okozott hasfájást, azaz a bejegyzés valójában ezért született, míg a többi országgal való kapcsolatunk pusztán körítés, helykitöltés. Ezt az is alátámasztja, hogy a többi kétoldalú kapcsolatról együtt írt annyit, mint a pintéri hátbaveregetésről. Ezt a tényt állapítottam meg a hozzászólásom elején. Emellett jeleztem, hogy ha ez zavarja, akkor inkább erről kellene többet írni, és egy másik bejegyzésben a környező országokkal való kapcsolatunkról. Ez azért is lenne indokolt, mert a magyar-kisantant kapcsolatok éppen az elmúlt időben, elsősorban a migránsválság miatt változtak meg a korábbi évtizedekre jellemzőkhöz képest. A migránsválság éket vert a kisantant egységébe, azaz a szomszédos országok éppen, hogy eddig voltak a kedves ellenségeink, mostantól pedig ez már nem feltétlen igaz mindegyikre. Hosszabban is lehetne erről még beszélni, de nyilván nem egy olyan bejegyzésnél, ami valójában nem erről szól. Értem, hogy nem maga adta a címet, de ez nem változtat azon, hogy minimális köze van az íráshoz. Így inkább térjünk rá a pintéri hátbaveregetésre. Kiemeltem, hogy először bírálja Pintért, mivel nem megfelelően kezelte a helyzetet, mert semmit nem tett szóvá, meghunyászkodott, megalkuvóan viselkedett, majd rögzíti, hogy ugyanakkor azóta nem hozzánk hordják a migránsokat. Nézőpont kérdése, hogy ezt a probléma körüljárásaként értékeljük, vagy annak, hogy saját, korábbi állítását cáfolja. Az első hozzászólásomban ezután felhívtam a figyelmet a határnyitásról készült felvételre, a két miniszter testbeszédére. Láttunk már nem egy alkalommal olyat, amikor környező országok prominensei kéjelegve feszítettek a megalázott magyar vezetők mellett. Véleményem szerint Stefanovic nem így viselkedett. Akkor sem, amikor elnevette magát, egyszerűen igazi politikus-dumának tartotta Pintér megnyilatkozását. A szerb-magyar határt kinyitották, ugyanakkor a migránsokat a szerbek elhordták a horvát határra, és még most is oda viszik őket. Adott körülmények között ennél jobb kimenetelű paktumot nem lehet elképzelni. Nem tudom, hogy Pintértől még mit lehetett volna elvárni, azon kívül, hogy ezt, így elintézte. A paktumot megszegni a szerbek tudják, betartása viszont a mi érdekünk. Egy ilyen helyzetben sikerült megállapodni, úgy, hogy nem kellett megalázkodni. Mert az, hogy egy háttéralku után nem kezdjük minősíteni, kioktatni a másikat nem meghunyászkodás, fordítva viszont kisstílű és főleg kontraproduktív. Természetesen egy-egy ilyen háttéralkut magasztos eszmékkel nem lehet összeegyeztetni, de nem is szabad. Pintér nem a hősöm, vagy a barátom, de nem is akarom, hogy az legyen. Ebben a helyzetben én azt vártam tőle, hogy belügyminiszterként érvényesítse az ország érdekeit a szerb maffiával szemben. És ezt meg is tette.
Szeretném aláhúzni, hogy mindezek szerepelnek az első hozzászólásomban, remélem most már meg lehet érteni.
Végezetül rögzítsük, én sosem vitattam a maga alkotószabadságát, pusztán véleményeztem a produktumot. Persze, ezt fordítva is elvárom, azaz számomra pedig adassék meg a véleményszabadság joga.
Ha már az írás úgyis a barátságról szól, akkor én is barátilag javaslom, hogy legközelebb, amikor a kedves cikkírónak egyfelől hasfájása van, másfelől kitalál egy frappáns(nak vélt) szókapcsolatot (ld.: „kommunikációs kisantant”), akkor írjon inkább a hasfájásról, a szókapcsolatot pedig rakja el akkora, amikor mondanivalóval is meg tudja tölteni. Egy másik kedvelt írótól (Piréz Róbert) kölcsönözve: „Kisantantról cikket írni ebben a formában látszattevékenység”. Mert hír érteke az elmúlt évtizedekben csak annak lehet, ha a kisantant megtörik. Mostanában van erre példa, de az írás nem erről szól, hanem Pintérről és a megbonthatatlan szerb –magyar barátságról. A hátbaveregetés zavarja Miért Rigót. Persze ő is érzi, hogy ennyire nem fekete-fehér az eset, mert tíz soron belül cáfolja is saját magát.
Én addig is inkább azt javaslom, hogy nézze meg mindenki újra a közös határnyitást. Amikor Pintér az igaz barátságról beszélt Stefanovic előbb elröhögte magát, majd rendezte vonásait és elismerően biccentett kollégája felé – van még mit tanulnia az öreg rókaképűtől. Nem tudhatjuk, hogy Stefanovicnak mi tetszett; lehet, hogy a szarkazmust értékelte, vagy lelki szemei előtt már a migránsokban fuldokló horvátok jelentek meg. Egy biztos – legalábbis jelenleg -, a magyar-szerb határ nyitva van, a szerb-horvát zárva. A nyilatkozatok alapján felkészül a szerb-bosnyák, bosnyák-horvát határszakasz. Románia pedig hívogatóan áll a sarkon, de egyelőre senki nem vevő rá. Hogy ez így maradjon, hogy az új irány Bosznia és ne Románia legyen, az a szerbeken múlik. Ha ezt sikerült Pintérnek elérnie, akkor folytassa csak a szerbek hátbaveregetését. Aki pedig hősökre, példaképekre, vagy barátokra vágyik, az ne a politikában keresse őket.
Kedves siskebab! Hamár itt tartunk, a hasfájásos hasonlat valahogy nem jön át. Ha kitalál valami ilyesmit,és mindenáron el akarja sütni, akkor most sikerült, mert elsütötte. Különben elolvastam minden egyes sorát, kettőször. És rájöttem, hogy nem írt semmit. A címadás különben Piréz érdeme, aki az utolsó pillanatban megváltoztatta az eredetit erre, mert állítása szerint ez vicces.
Egy pici sértettséget vélek felfedezni a válaszában. Pedig erre nincsen oka. Egész egyszerűen, ha nem tetszik Pintér politizálása a szerbekkel, akkor írjon arról. Ha pedig Magyarország jelenlegi kapcsolatait a környező országokkal akarja körüljárni, akkor arról. Vagy írjon egy hosszút, ahol mindkét témát elemzi. Én minden esetben ki fogom fejteni az álláspontomat. De akkor is, ha egy négy szavas mottó köré („Utálom a Pintér Sándort”) épít egy összefüggéstelen bejegyzést.
Nem olyan bonyolult ez.
Kedves Siskebab! Jól érzékelte, mennyi különböző szála van a posztnak, van ami benne van, van ami kimaradt. Mindegyikhez fűzhet megjegyzést. Köszönöm, hogy felsorolta, mennyi mindenről lehetne írni, de az alkotó szabadsághoz az is hozzátartozik, hogy nem azt és nem úgy írom, ahogy Önnek az esetleg megfelel. Ez a továbbiakban is így lesz. És mint írtam, Ön az általam megfogalmazottakkal szemben nem foglalt állást, tehát nem fejtette ki az álláspontját, ahogy ígérte.
Természetesen nem tudhatom, hogy magának mi volt a célja a bejegyzéssel, így csak azt tudom leírni, hogy milyen reakciókat váltott ki belőlem. Számomra a kulcsmondat: „A hét elején az a nagy baráti hátveregetés verhette ki egyesekben a biztosítékot, amit Pintér Sándor mutatott be Nebojsa Stefanovic szerb belügyminiszterrel.” Mivel a bejegyzés durván fele e mondat cizellált kifejtése (de közvetve előkerül a horvát-magyar kapcsolatokról szóló részben is, valamint még az utolsó bekezdésben is visszaköszön), így továbbra is azt feltételezem, hogy ez bökte a csőrét, ez okozott hasfájást, azaz a bejegyzés valójában ezért született, míg a többi országgal való kapcsolatunk pusztán körítés, helykitöltés. Ezt az is alátámasztja, hogy a többi kétoldalú kapcsolatról együtt írt annyit, mint a pintéri hátbaveregetésről. Ezt a tényt állapítottam meg a hozzászólásom elején. Emellett jeleztem, hogy ha ez zavarja, akkor inkább erről kellene többet írni, és egy másik bejegyzésben a környező országokkal való kapcsolatunkról. Ez azért is lenne indokolt, mert a magyar-kisantant kapcsolatok éppen az elmúlt időben, elsősorban a migránsválság miatt változtak meg a korábbi évtizedekre jellemzőkhöz képest. A migránsválság éket vert a kisantant egységébe, azaz a szomszédos országok éppen, hogy eddig voltak a kedves ellenségeink, mostantól pedig ez már nem feltétlen igaz mindegyikre. Hosszabban is lehetne erről még beszélni, de nyilván nem egy olyan bejegyzésnél, ami valójában nem erről szól. Értem, hogy nem maga adta a címet, de ez nem változtat azon, hogy minimális köze van az íráshoz. Így inkább térjünk rá a pintéri hátbaveregetésre. Kiemeltem, hogy először bírálja Pintért, mivel nem megfelelően kezelte a helyzetet, mert semmit nem tett szóvá, meghunyászkodott, megalkuvóan viselkedett, majd rögzíti, hogy ugyanakkor azóta nem hozzánk hordják a migránsokat. Nézőpont kérdése, hogy ezt a probléma körüljárásaként értékeljük, vagy annak, hogy saját, korábbi állítását cáfolja. Az első hozzászólásomban ezután felhívtam a figyelmet a határnyitásról készült felvételre, a két miniszter testbeszédére. Láttunk már nem egy alkalommal olyat, amikor környező országok prominensei kéjelegve feszítettek a megalázott magyar vezetők mellett. Véleményem szerint Stefanovic nem így viselkedett. Akkor sem, amikor elnevette magát, egyszerűen igazi politikus-dumának tartotta Pintér megnyilatkozását. A szerb-magyar határt kinyitották, ugyanakkor a migránsokat a szerbek elhordták a horvát határra, és még most is oda viszik őket. Adott körülmények között ennél jobb kimenetelű paktumot nem lehet elképzelni. Nem tudom, hogy Pintértől még mit lehetett volna elvárni, azon kívül, hogy ezt, így elintézte. A paktumot megszegni a szerbek tudják, betartása viszont a mi érdekünk. Egy ilyen helyzetben sikerült megállapodni, úgy, hogy nem kellett megalázkodni. Mert az, hogy egy háttéralku után nem kezdjük minősíteni, kioktatni a másikat nem meghunyászkodás, fordítva viszont kisstílű és főleg kontraproduktív. Természetesen egy-egy ilyen háttéralkut magasztos eszmékkel nem lehet összeegyeztetni, de nem is szabad. Pintér nem a hősöm, vagy a barátom, de nem is akarom, hogy az legyen. Ebben a helyzetben én azt vártam tőle, hogy belügyminiszterként érvényesítse az ország érdekeit a szerb maffiával szemben. És ezt meg is tette.
Szeretném aláhúzni, hogy mindezek szerepelnek az első hozzászólásomban, remélem most már meg lehet érteni.
Végezetül rögzítsük, én sosem vitattam a maga alkotószabadságát, pusztán véleményeztem a produktumot. Persze, ezt fordítva is elvárom, azaz számomra pedig adassék meg a véleményszabadság joga.