Nő a tükörben

  •  
  •  
  •  
  •   

Sallainak végtére is igaza volt, de nem abban, és nem úgy. Sallai akkor csak egy félreértett üzenet volt, előfutára a helyes irányra találásnak, de akkor még minden más volt, és ő is más volt.

A tükör előtt öltözködött mindig. Reggelenként rétegről-rétegre haladva vértezte föl magát, akár a csatába induló lovagok, de az ő vértje nem láncingből, vasból és bőrszíjakból állt. Alul puha volt, selymes és anyaillatú. Az öblítő, a testápoló és a fogkrém szagának csak rá jellemző, sajátos elegye. Erre jöttek az újabb rétegek, a visszafogottan szexi alsónemű, ami a nagymacskák járásának magabiztosságával ruházta fel, az elegáns szoknya és a hozzá illő blúz, esetleg öv, vagy sál, a rohanás viszontagságainak próbáját a nap végéig kiálló frizura és make up. Így készült el ő, a szenvedélyes jogvédő, a természetért, a jövőért aggódó anya, a lányos mosoly álcája mögött mindig vitára kész politikus. A modern, európai nő, aki éppoly természetességgel mozog a Parlament falai között, mint aktivisták gyűrűjében, vagy egy késő délutáni szülői értekezleten.

Sallai. A Sallai, aki először szóvá tette, ráadásul a párt nyilvánossága előtt, mennyit költ ruhára, fodrászra, cipőre. No,de Sallai mégis mit érthetett az egészből, hogy mindaz, ami őt meghatározta, mennyi készülődésből, milyen gondos, megfontolt odafigyelésből állt. És igen, ennek megvolt az anyagi vonzata, de annak a sajátos dimenziónak, amelyben mozgott, megvoltak a maga törvényei. Sallainak elég volt egy farmer meg egy póló, és időnként a nullásgép. Annyi odafigyelést igényel külsőleg, amennyit a birkái, akiket terelget. No, jó, ez csúnya volt. Sallainak végtére is igaza volt.

Ez élete legmeghatározóbb útján derült ki, amikor elnyerte az amerikai kormány ösztöndíját, Fekete-Győr Andrással. Egyike lehetett annak az ötezernek, akik közé Horn Gyula, meg Antall József is tartozott annak idején. A program célja összekapcsolni a jelenlegi és feltörekvő külföldi vezetőket. Büszke volt rá, hogy a szabad és független Amerika feltörekvő politikusként tekint rá. Külön alprogramban foglalkoztak a nőkkel, mint a béke és a biztonság előremozdítóival a világban. A kint töltött három hét alatt találkoztak amerikai politikai szakemberekkel, kormányzati tisztségviselőkkel, tudósokkal, újságírókkal, Washingtonban a női konfliktuskezelésről, Dallasban a szexuális zaklatás és a családon belüli erőszak kezelésének kérdéseiről hallgattak előadásokat, és találkoztak az ENSZ nőjogi szervezetének illetékeseivel, valamint az ENSZ a nemek társadalmi esélyegyenlőségével foglalkozó különleges tanácsadójával.

Ez a három hét jelentette a sorsfordulót. Sokat jegyzetelt az elnyomott szexuális kisebbségek problémáiról, a testszégyenítésről, a nők tárgyiasításáról, személyes beszámolókat hallgatott megalázásról, zaklatásról, kiközösítésről, megbélyegzésről. Úgy érezte, számtalan megoldásra váró probléma mellett  siklott el a figyelme, és már akkor elhatározta, hogy hazatérve tenni fog azért, hogy ezek a problémák is kellő társadalmi nyilvánosságot kapjanak. Aztán az egyik meetingen a küldöttsége tagjait kérdezték, ők milyen problémákkal szembesültek munkájuk során. A szólásra emelkedő nők olyan problémákról számoltak be, hogy a szemük láttára engedett előre az ajtóban egy férfi egy nőt, ami a férfi dominancia egyértelmű jele, vagy munkások fütyültek nők után, ami egyenértékű a nyílt szexuális felszólítással,  vagy, hogy az egyik férfi felettes állandóan vállveregetéssel honorálja egyes kollégák sikereit, amely a privát szféra egyértelmű megsértése. Az ehhez hasonló felszólalások hatására alig várta, hogy elmondhassa, ő milyen harcokat vív a férfielnyomás ellen egy férfiak uralta Parlamentben, milyen kommunikációs stratégiákat kellett megtanulnia, hogy képes legyen nem az alárendelt szerepébe rendelve vitatkozni, hogy milyen komoly problémát jelent összeegyeztetni az anyaság teendőit és a munkáját, amely egyben hivatása is. 

Amikor rá került volna a sor, a beszélgetés vezetője megkérte, hogy álljon fel. Megtette. Néhány, akkor óráknak tűnő hosszú másodperc után a beszélgetés vezetője a többiekhez fordult, szavait mégis neki intézte: íme, a heteroszexuális, fehér, keresztény nő archetípusa. Erre akaratlanul is körbetekintett, és rájött, valóban mennyire elüt kinézetében is és habitusában is a többiektől. Utóbb szégyellte magát, mert akkor úgy érezte, a béke és a biztonság előmozdításának nemes céljáért más országok által kiküldött feltörekvő politikusnő társai valahogy nem illettek a politikusnőkről alkotott képébe. Nem voltak csinosak, sokuk elhízott volt, zsíros hajú, vagy egészen kopaszra borotvált. Könnyen be tudta volna azonosítani saját, otthonról hozott szánalmas sztereotípiáival, melyikük az ötvenes éveit taposó postai  alkalmazott, az üléstől meghajlott derékkal, és szétnyomódott üleppel, melyikük a kitetovált, maszkulin hentespulti eladó, vagy melyikük az elmagányosodott, napfényt évek óta nem látott korpás hajú könyvtáros, melyikük a férje által eltartott unatkozó feleség, melyikük a válás frusztrációját közéleti dühvé formáló megcsalt ex-feleség, és melyikük a főnöke ajándékaiból túlöltözködő titkárnő. Figyelte őket, ahogyan mindannyian rosszalló tekintettel bólogatnak felé, az archetípus felé az archetípusok. Aztán kérdéseket zúdítottak rá, hogy tisztában van-e vele, mennyire sértő például olajosan csillogó, hosszú haja, amelyről ordít az ápoltság luxusa, a nők felé támasztott társadalmi elvárásoknak való megfelelés kényszere, a fehér női felsőbbrendűséggel való hivalkodás. Sminkjét rendellenesnek nevezték, amellyel csak bőre fehér színét igyekezett kihangsúlyozni, szoknyáját a klerikális konzervativizmus bélyegének nevezték, blézerét fasisztoid egyenruhának, ingét látványosan elfojtott maszkulin jegynek, sőt, egyesek azt is szóvá tették, hogy a középkori hagyományok örökségeként melltartóba kényszeríti a kebleit. 

Úgy érezte, fokozatosan meztelenítik le, ahogy a szavakkal, érvekkel lefejtették testéről addigi vértjének rétegeit. Ezen a beszélgetésen szembesítették azzal, hogy külalakjával, öltözködésével a világ elnyomott, szegénysorú nőiek millióit sérthet meg. Azzal, hogy összeszedett, ápolt benyomást kelt, hogy határozott nemi identitása, sőt családja, gyermekei férje, állása, háza van, ezekkel olyanokat bánt, akiknek valamelyik nem adatott meg, hogy mindeddig hivalkodott önmagával, míg másokra nem gondolt.

Ezért aztán hazatérve fokozatosan megváltozott. Reggel a tükörből kritikusainak arca nézett vissza rá, akik megrázták fejüket, vádlón felvonták szemöldöküket, vagy csak ingatták fejüket, ha nem olyan ruha után nyúlt, ami semleges. Ami nem sért. Haját rövidre nyíratta, szoknyáit nadrágra cserélte, nőiségét nem kihangsúlyozó felsőket hordott. Alul még puha volt és anyaszagú. De lassan eljön az idő, hogy elég lesz egy farmer meg egy póló is…

Fotó: MTI, képünk illusztráció


  •  
  •  
  •  
  •   

  Miért Rigó

Miért Rigó

6 hozzászólás

  1. Avatar

    Kafka+ az 50-es évek “önkritika”-gyakorlatai.
    Iszonyat, hogy mi vár a felnőtt gyerekeinkre, unokáinkra!

  2. Avatar

    Szomorú. A szorgalom és butaság párosa, megtámasztva a hiányzó személyiség, hiányzó gerincével.

    “Alul még puha volt és anyaszagú. De lassan eljön az idő, hogy elég lesz egy farmer meg egy póló is…”

    És már vártak rá Sallai birkái…

    Szomorú.

  3. Avatar

    Disznó aljas korrupt simlis, hazug momentumos szemetek vagytok Cseh és Donáth. A Cseh álltal okozott korrupt igazoló papirokat elkell küldeni Jourovának és von der Leyennek, hogy lássák milyen szemetekkel dolgozik. Nem minden arany ami fénylik.

    • Avatar
      csakafidesz

      Ugyan miért? Ők ugyanilyen riherongy emberek.

    • Avatar

      Joruva vagy von der Leyen sem különb a Deákné vásznánál! Hiszen ellenük is felmerültek komoly korrupciós vádak.És az volna közülük a kakukktojás aki ellen nem .
      Ők nagyon jól tudják, hogy mi tudjuk, kicsodák ők, de tesznek rá, amíg az uralkodó elit busás kifizető helyet biztosít nekik. Még elkezdenek hinni is korántsem új vallásban.
      „Cuius regio, eius religio”.

  4. Avatar
    csakafidesz

    Hmm. Mikor először jártam Londonban (elég régen volt már) azt hittem, hogy arrafelé csupa gondosan öltöző úriember él. Becsomagoltam zakót, nyakkendőt, stb. Végül az utcán láttam, hogy egyedül én vagyok rendesen felöltözve. A lődörgő négerektől (sokat dolgoznak, utána még többet lődörögnek céltalanul..) nem vártam rendes megjelenést, de a fehérek is úgy néztek ki mint a rakodómunkások. Ebben az időben a világ még két részből álllott. Egy gazdag, de prolistilusú nyugatból és egy szegény, bezárt, proletárdiktatúrában sinylődő keletből ahol az emberek adtak magukra és a megjelenésükre.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük