Legalább papíron

 

 

  

Újabb publicisztika jelent meg, amelyen arról értekezik az általunk is kedvelt szerző, Békés Márton, hogy bizony 5 vérügyész és vérbíró még mindig él, s a hajuk szála se görbült mindeddig. Ők együttesen 25 ember politikai elítéléséről és halálbüntetéséről gondoskodtak.

Teljességgel abszurd, hogy miközben Mansfeld Péterről minden október 23-án legalább tíz beszéd megemlékezik – hogy ő milyen fiatalon, meg hogy megvárták míg betölti a 18-at, hogy felakaszthassák, s az ő fiatalsága milyen jelkép, s itt szokott jönni az 56 a fiatalok forradalma volt – az ő vádlója, Mátsik György pedig valahol, közel a 90-edik évét taposva nyugodtan üldögél. Nem börtönben, nem. Kiemelt nyugdíját élvezve, szerető családja körében, nyugodt karrier után.

Magyarország 1990-ig sajnos, ha tetszik, ha nem, egy szovjet bábállam volt. A bábállam szót nem tudom eléggé hangsúlyozni. Ám legyen itt egy kis felsorolás: Itt állomásozott a szovjet hadsereg többszázezer katonája, továbbá a magyar titkosszolgálatok folyamatosan jelentettek a KGB-nek.

A szovjet tanácsadó a belügyminisztérium félemeletén a miniszteri szoba alatt tartózkodott. A honvédelmi minisztérium megfelelő helyein is ott üldögélt a szovjet „tanácsadó”. A kulcspozíciókat kívülről is ellenőrizték, s 56-ot a szovjet hadsereg verte le. Karöltve a magyar belügyi alakulatokkal, karhatalommal. Akik kimondva-kimondatlanul párthadseregként funkcionáltak.

Mi magunk is bevonultunk Csehszlovákiába, eltiprandó a prágai tavaszt. Azonban a helyzet az, hogy ennek a szovjet bábállamiságnak voltak magyar kiszolgálói.

Ezek a kiszolgálók pedig jelenleg is köztünk élnek.

S miközben egyetlenegy embert – a mindenki által őszinte szeretettől övezett Biszku Béla bácsit – sikerült úgy elítélni, hogy végül mégse sikerült, mert meghalt, mi még mindig „jogállamiság”-ról beszélünk. Mindezenközben pedig a kedves ügyészség a bíróságra, a bíróság pedig az ügyészségre mutogatott.

Amikor a Tölgyessy Petibá elelemzi magát, Kis Janibá meg sír a demokráciáról, akkor azt felejtik el, hogy Sólyom doktorral, Göncz Árpabával és – ne kicsinyítsük a felelősséget – az MDF vezetésével, tehát Antall Józseffel karöltve (Tamás Gáspár Miklós publicistát majdnem kihagytam, mint Nemzetbiztonsági Bizottság SZDSZ-es tagot) a teljes komcsi felelősségre vonást elsinkófálták.

Nem tudom mi, talán a jóindulat azt mondatja velem, hogy pusztán naivitásból.

Ám sajnos a politikai elit közelében forgolódtam eleget ahhoz, hogy tudjam: a vezetők általában – bizonyos szinten legalábbis – tisztában szoktak lenni tetteik következményeivel. Ha nem tudták, akkor meglehetősen ostobák voltak. Ám ez nem mondható el minimum Tölgyessyről, Antallról, Kisről és Gönczről sem. Ugyanis intellektusukról azért szóltak pár jó szót.

Tehát, hogy pontosan fogalmazzak: az, hogy „90-éves szegény öreg papperek”- et kell(ene) felelősségre vonni röhejes érv. Ugyanis a fent említett személyeknek (is, meg a rendszerváltáskori elit jelentős részének) köszönhetően nem 27 évvel ezelőtt ítélték őket el. Akkor ugyanis még épp csak túllépték a hatvanat. Sőt, számos másik felelős, akiket akkor még simán be lehetett volna kasztlizni, mára alulról szagolja az ibolyát.

Ettől még ugye a felelősségük nem vitatható.

S még egy dolgot meg se kapargattunk: az 1945-ben elvett földeket, amelyekből a földosztás volt, majd a 46-ban kezdődő és a későbbi években folytatódó államosítások kárvallottjainak – tehát a valamikori tulajdonosoknak nem a kárpótlását, hanem a kártérítését.

A kárpótlás ugyanis egy szándékos katyvaszra sikeredett: miközben a vonatkozó törvényekben, az 1945-ös, ’46-os (stb) törvények kártérítést írtak elő a tulajdon elvételéért, ezt a magyar állam nem teljesítette. A kárpótlás jogintézménye pedig összekeverte a politikai üldözöttség fogalmát a tulajdonos fogalmával. (Az már csak hab a tortán, hogy micsoda umbuldák voltak a kárpótlási jegyekkel…)

Legalább papíron valami elkezdődött. (?)