Hülye fiatalság, avagy egy egyetemfoglalás krónikája némi szekunder szégyennel

 

 

  

Az utóbbi hetek egyik legviccesebb cicaharcának lehetett tanúja a közéleti botrányokra fogékony közönség, amikor Gulyás Márton aktivista, a Partizán névre hallgató Youtube-csatorna alkotója és a színművészeti egyetem korábbi vezéralakjait tömörítő FreeSZFE közösség egymásnak estek egy még be sem mutatott, az SZFE-ügy alakulását a kulisszák mögött rögzítő dokumentumfilm kapcsán, az utóbbi fél ugyanis a „joglemondó nyilatkozatok” hiányát és a „jogtisztaság helyreállítását” kérte számon az előbbin. Laikusként azt gondolná az ember, hogy éppen egy évvel a soron következő országgyűlési választás előtt minden érintett félnek az állna érdekében, hogy ha már egyszer film készült erről az eseménysorozatról, akkor az legyen bemutatva, nézzék meg minél többen, generáljon közéleti vitákat és erősítse meg a nézők politikai meggyőződését pro vagy kontra – ehelyett az egyesület nagyjából olyan röhejes színvonalú kardoskodásba kezdett, hogy Marcinál nem jogtiszta a Windows 95, és csakis a jogtiszta szoftver a jó szoftver. Végül is éppen így sikerült indirekt módon reklámot csinálniuk a filmnek, amely hogy, hogy nem, egyszer csak mégis megjelent a Partizán csatornán nagypéntek este, az eredetileg tervezett bemutató után egy héttel. Megnéztem.

Még egy hete, amikor javában tartott a már említett cicaharc és esélye volt annak, hogy az alkotás dobozban marad vagy csak egy erősen cenzúrázott verzió kerül nyilvánosságra (Gulyás Mártont és az önérzetét tekintve egyik opció sem tűnt valószínűnek), már akkor is az volt a gondolatom, hogy „azért ezt márpedig látni kéne”, mert a végleges változat – nemhogy a bő száz órányi nyersanyag, amelyből összevágták – is éppen olyan pótolhatatlan értékű kordokumentumnek ígérkezik az utókor szempontjából, mint ahogyan ma nézhetünk a Tanácsköztársaság 133 napjának filmhíradó-felvételeire, amelyek egészen biztosan nem maradtak volna meg (abban a korszakban még nem volt gyakorlata a filmtekercsek megőrzésének), ha a Horthy-korszak rendőrsége idejekorán le nem foglalja azokat. Vagy ahogyan a rendszerváltozás eseményeiről is sokkal kevesebbet tudnánk, ha nincs a Pesty Fekete Doboz. Tegyük a szívünkre a kezünket: valójában mindig jobb, ha valaki éppen ott van az események alakulásánál egy felvevővel és rögzíti, ami történik, akkor is, ha a felvételek mégoly csekély értékűnek is bizonyulnak utólag – vagy éppen ellenkezőleg: már az adott pillanatban tudni lehet, hogy itt éppen a történelem örökíttetik meg.

A Hülye fiatalság c. dokumentum-eposzról e sorok írójának végül mégsem az lett a benyomása, hogy azért sikerült kiválóan, mert a legjobb dokumentarista hagyományoknak megfelelően rögzítette egy ellenzéki diákmozgalom tündöklését és bukását, hanem azért, mert az alkotó(k)nak akaratukon kívül sikerült előállítaniuk egy olyasféle ál-dokumentumfilmet (mockumentary), amelyet lehet úgy nézni, mint egyfajta vígjátékot. Éppen, mint A hivatal c. szituációs komédiában, amelyben folyamatosan rögzítik a papírforgalmazó cég irodájában az unalmasnak látszó mindennapokat, az irodisták pedig gyakorta pislognak bele a kamerába, vagy fogalmazzák meg egyenesen mondandójukat abba. A különbség csak annyi, hogy mivel színésznövendékekről beszélünk, nem pedig komfortzónájukból kizökkentett fehérgalléros munkavállalókról, ezért mindenki tisztában van vele még a leginkább sorsdöntő pillanatokban is, hogy a kamerába márpedig nem szabad belenézni, mert még felfeslik a valóság szövete. Éppen ezért vicces, amikor valaki mégiscsak belenéz és mond valamit az operatőrnek. Megkapjuk a saját, külön bejáratú Dwight Schrute-unkat is Csernai Misi HÖK-elnök személyében, aki épp ugyanolyan ijesztő karakter, mint a Dunder Mifflin vállalat mindent jobban tudó kisfőnöke – azzal az aprócska, ámbár nem elhanyagolható differenciával, hogy Dwight Schrute nem egy létező személy, Csernai Mihály viszont igen. De azért az utóbbi is áttöri a negyedik falat egyszer-egyszer.

Az azonosulhatóság követelménye tekintetében is hagy kívánnivalókat maga után a Hülye fiatalság. A kezdő színészek sanyarú sorsát nagyon szépen örökítette meg Csokonai, Arany és Petőfi a maga idejében, ugyanakkor tévedés lenne azt hinni, hogy ez a toposz korszaktól függetlenül érdekes és izgalmas lenne – legalábbis aki látta a Nyolc évszak c. 1987-es magyar tévésorozatban, hogyan is néz ki egy olyan műintézmény, ahol sok színinövendék van jelen egyszerre meglehetősen bódult állapotban, annak nem sok illúziója maradhatott azt illetően, hogy ez a belterjes, vállaltan zárt világ olyan fene vonzó lehetne egy kívülálló számára. Akkor sem, ha a színésztársadalom hajlamos túlzott jelentőséget tulajdonítani a saját létezésének, és a növendékek rendre abban a hitben (és abban a felülről, folyamatosan érkező pozitív megerősítésben is) élnek, hogy a személyüknél és a ténykedésüknél aztán nincs semmi érdekesebb, ergo nekik kötelességük megváltani a világot és az élére állni a folyamatoknak, hiszen a saját bevallásuk szerint is egyfajta elitet képeznek, és az intézményükre is elitegyetemként tekintenek. Nem véletlen, hogy az egyetemfoglalást megelőző brainstormingokon (és az utána következőkön is) annyira fontos kérdés számukra, hogy milyen eszközökkel érjék el a hálátlan tömegek szimpátiáját. Mert őket szeretni kell. Kötelező.

A filmben azt látjuk, hogyan beszélgetnek egymás között erről, tulajdonképpen rögtön ebbe érkezik meg a néző. És ezen a ponton hiányérzetünk támadhat, a mű ugyanis nem különösebben taglalja a felbujtók személyét és szerepét, vagyis azt állítja, hogy egy csapat csillogó szemű SZFE-s diáknak csak úgy magától támadt kedve az egyetemi modellváltás, az új kuratórium és különösen Vidnyánszky Attila személye ellen tiltakozni, és éppen ez volna itt a látnivaló. Az fel sem merül, hogy az oktatóik ösztönzésére, de legalábbis a hallgatólagos jóváhagyásával történne ez, mindenesetre nehéz elhinni, hogy az akaratuk ellenére cselekedtek volna a diákok. (Csak Spilák Klárát látjuk megrökönyödni, hogy mi az, hogy az egyetemfoglaláskor más tüntetők is bejutottak az intézmény területére, és tessék azonnal kizsuppolni mindenkit, aki nem az egyetem polgára. De ő sem megy szembe a diákokkal vagy határolódik el tőlük.)

Vonatkoztassunk el viszont mégis attól, hogy a helyszín az SZFE, és vonjuk ki az egyenletből egy gondolatkísérlet erejéig azt, hogy színinövendékeket látunk; koncentráljunk csak arra, hogy huszonéves fiatalok éppen forradalmat készülnek csinálni. Ne vitassuk el tőlük ezt, minden nemzedéknek jár a maga forradalma – csak van, amelyiknek nem jut. Látjuk tehát a hangadókat, akik szervezik a tiltakozást, ötletelnek, próbálnak irányt szabni a folyamatoknak. (És közben továbbra sem néznek a kamerába.) Csupa privilegizált helyzetben lévő, a felső-középosztályt reprezentáló fiatal, akik még ha válogatnak is az eszközökben és nagyon demokratikusan el is vitatkozgatnak a következő forradalmi lépés helyénvalóságáról, már-már vérfagyasztóan magabiztosak, és az az érzése támadhat a nézőnek, hogy ellentétben a legtöbb diákkal, ezeknek aztán tényleg semmi vesztenivalójuk nincs, mert ha buknak is, akkor is csak felfele. És ezen a ponton szúrnám be ide a dokumentumfilm kulcsmondatát, amely már az előzetesben is elhangzott az aktivista lány szájából:

A saját szüleim hívnak fel minket minden nap azzal, hogy »na, na mi van, na, hogy álltok, most mi a következő terv, mi a következő akció?« És akkor így azt érzem, hogy b*zmeg, ti nem csináltatok semmit az elmúlt harminc évben.

Tetszik érteni? Nem ám az, ami százból kilencvenkilenc esetben a magától értetődő kérdés lenne ilyenkor egy szülő-gyerek viszonyban, hogy „kislányom, ugye nem csinálsz semmi hülyeséget, megígéred?”, hanem azt kérdezgetik tőle, hogy áll már a forradalom ügye, és ösztönzik őket, hogy csinálják csak. Ez pont olyan, mintha ott lettem volna a tévéostromnál (amúgy majdnem kimentem), és közben anyám felhív, de nem azt mondja, hogy „kisfiam, azonnal gyere haza”, hanem azt kérdezi érdeklődve, hogy miért nem ég még a tévészékház, és gyújtsak fel valamit csak nyugodtan, ne aggódjak, már összepakolta a váltás alsóneműt és a tisztálkodószereket, ha másnap esetleg a Gyorskocsiban ébrednék. És persze szerez ügyvédet is.

Azzal kellene tehát azonosulnom nekem, mint átlagos nézőnek, hogy vannak, akik mindig puhára esnek, és még a saját szüleik is szinte ösztönzik őket arra, hogy forradalmárkodjanak csak egészen bátran? Hogy egyesek egyszerűen soha nem tudnak veszíteni, mert történetesen valahogy mindig van a családban haveri újságíró, haveri ügyvéd, meg úgy egyáltalán, bárhol egy haver, aki segíthet újraindítani egy megfeneklőben lévő életpályát azzal, hogy eldugják a hülyegyereket valami kényelmes elfekvőbe, amíg fel nem találja magát valami új, társadalmilag minden bizonnyal hasznos szerepkörben? Hogy ezek soha nem ismerik fel, hogy eleve egy privilegizált helyzetből beszélnek a magas lóról (ha meg mégis, hát gyorsan a marxizmusba menekülnek, láttunk erre pár példát az elmúlt százegynéhány évben), és soha nem okoz gondot nekik feláldozni azokat, akiket előzőleg megvezettek, és ténylegesen van vesztenivalójuk? Mert a megvezetettekről nem fognak filmet forgatni, az egészen bizonyos.

Megvan persze a célközönsége ennek a filmnek, akik azonosulni tudnak a Hülye fiatalsággal. Akikben soha nem okozott feloldhatatlan belső feszültséget, hogy szolgálati autóval vitték őket iskolába, jobb cuccokban nyomulhattak, jobb nyári táborokba járhattak a többieknél – aztán ha ezekben a nagyon spéci táborokban végül mégis szörnyű dolgok történtek velük, hát az áldozatok végül dokumentumfilmet forgatnak saját magukról, amelyben dráma-terapeuta segítségét veszik igénybe és amely nyilván akkora közérdeklődésre tarthat számot, hogy az HBO tűzi műsorára. Na, pont az ilyeneknek készült a Hülye fiatalság is, és csak ők hiszik el, hogy ezek a diákok aztán valami igazán figyelemre méltót akartak alkotni, de a gonosz hatalom elsöpörte őket, és mekkora veszteség érte a magyar társadalmat.

Ezzel együtt mégis ajánlom az olvasóknak, hogy tekintsék meg a filmet (csak aztán töröljék a megtekintési előzmények közül, vagy eleve inkognitóablakban nyissák meg), mert mint azt feljebb említettem, megvan az a kétségtelen erénye, hogy egyfajta vígjátékként is értelmezhető, és amikor a trash-élmény a tetőfokára hág és a néző legszívesebben az arcát kaparná le a szekunder szégyentől, egyfajta megerősítést is nyerhet: micsoda szerencse, hogy nem kell a FreeSZFE-mozgalommal közösséget vállalnia. Az pedig végképp, hogy ez az egész még fel is lett véve az utókornak.

Vezető kép: Partizán