Gréta

 

 

  

Gréta kislány kora óta élénken érdeklődött a csillagok iránt, esténként megbabonázva várta, mikor kel fel a Hold, tudta több csillagkép nevét, meg tudta mutatni az Esthajnalcsillagot is. Egészen különös extázis lett rajta úrrá, amikor először megtudta, illetve fel tudta fogni, hogy ő is egy bolygó lakója, a Földé, amely hihetetlen sebességgel száguld Nap körüli pályáján. Felelős szülőként úgy gondoltuk, nem hallgathatjuk el előle, mi vár erre az elveszett bolygóra a felelőtlen emberi tevékenység következtében. Úgy éreztük, képmutatás lenne, ha nevetséges tündérmesékkel traktálnánk esténként, így elalvás előtt ehelyett az emberi felelőtlenségről és a Föld pusztulásáról meséltünk neki…

És meséltünk neki a tengerszint emelkedéséről, az afrikai éhínségekről, a legyek lepte, csont és bőr gyerekekről, a szomjhalál borzalmáról, a nagyváros megbetegítő  szmogjáról, a víz alá kerülő városokról, a felmelegedés okozta időjárási katasztrófákról, a tornádókról és a cunamikról, máskor pedig a kíméletlen aszályról, az ózonlyuk okozta bőrelváltozásokról, és persze arról meséltünk, milyen jövő vár az ő generációjára a közelgő kataklizma után, amikor a túlnépesedett emberiség önmagát falja fel elpusztított civilizációja romjain. És hogy az utolsó emberek a Földön emberi csontokon gázolva keresnek majd élelmet és vizet, mindhiába.

Gréta nagyon hamar átérezte, mélyen megélte, milyen kegyetlen korban él, milyen jövő vár rá, és hogy cselekednie kell. Még talán négyéves sem volt, amikor egy vásárlásból hazafelé tartva dühödten ütlegelte a parkolóban az óriási, füstokádó városi terepjárók oldalát, és könnyezve üvöltötte a sofőröknek: azt akarjátok, hogy én és a többi gyerek asztmásak, vagy rákosak legyünk? Ötévesen szinte remegett a dühtől, amikor elárultuk neki, nem lesz környezetvédő kormányunk, még levelet is írt, a szerinte gonosz bácsiknak, hogy mondjanak le, ha azt akarják, hogy a gyerekek életben maradjanak. Miután beszéltünk neki a túlnépesedésről, kidobálta az összes babáját, és kijelentette, ő nem akar anya lenni, hogy éhen haljanak a gyermekei, vagy betegek legyenek. Később, mikor a lángoló esőerdőkről néztünk egy dokumentumfilmet, Gréta heteken át próbálta visszatartani a lélegzetét, hogy kevesebb oxigén fogyjon el, és óvodás társait is rábeszélte arra, hogy olyan kevésszer vegyenek levegőt, amilyen kevésszer csak tudnak. Persze ez csak ártatlan, naiv kezdeményezés volt, de később az iskolában már ügyesebb, átgondoltabb programokat eszelt ki, például azt, hogy minek is járjon be az órákra, minek tanuljon, ha ilyen borzalmas jövő vár rá. Ekkor döntött úgy, hogy példaképeihez hasonlóan aktivista lesz, és sztrájkot kezd a klímavédelemért. Így figyelt fel rá a média is, és mi nagyon büszkék voltunk rá.

Napról-napra figyeltük, ahogy igazságérzete tombolt a lelkében, ahogy gyűlt benne a feszültség, miközben a körülötte lévő világot, a közömbös embereket figyelte könnyezve, akik boldog nihilizmusban élik mindennapjaikat, magára hagyva Grétánk nemzedékét azzal az átokkal, amellyel a jövő felnőttjei sújtották a mostaniakat. Büszkék voltunk rá a bátorságáért, a szabadságáért, amelyet képviselt végig, amíg Svájcban vele voltunk. Az utolsó napokban is többször hangoztatta, képtelen ilyen közömbös emberekkel egy világon osztozni, és hogy olyan társadalmi korlátok közé szorítják őt az állam, a világ kormányai, a pénzemberek és a döntéshozók, hogy bármit tesz is, végeredményben csak ront a világ helyzetén. Azt mondta dühtől elcsukló hangon, ezt a felelősséget nem fogják a nyakába varrni. A mozgalom, amelyben Gréta életműve kicsúcsosodott, már önálló úton jár. Fiatalok tízezrei követik, vagy fogják követni példáját világszerte. Ők nem akarják kivárni, tétlenül szemlélve a folyamatos pusztítást maguk körül. Gréta átértelmezte az elcsépelt frázist, amely szerint gondolkodj globálisan, és cselekedj lokálisan, amikor át mert lépni önmagán.

Fotó:Tutiblog/montázs