A végtelen ciklusokról

 

Hosszú ideje pártunk és kormányunk egyik legkomolyabb fegyverténye az volt, hogy gazdaságilag sikerült valamelyest egyenesbe rakni az országot. Most komoly léket kapott a gyorsnaszád ezzel a 0,8 százalékos növekedéssel; vagyis uszály lettünk, pozitív olvasatban legalább nem bója. Ez azt jelenti, hogy uniós források nélkül (mivel azok pörögtek le egy rövid időre – a 2013-as ciklus utolsó kifizetései és a 14-es ciklus eleje között volt egy kis árok, amikor nem jött uniós lovetta) erre vagyunk képesek önerőből. Hát kérem itt az ideje valami újnak.

[rule style=”rule-dotted” ]

Magyarhonunk egyik legjellemzőbb sajátossága, mondhatni népsportnak minősülő, nemzetlélekből felbugyogó (képzavar) kőkemény rögvalósága (képzavar) – hogy imádjuk egymást – így önmagunkat – szívatni. Alapvetően, ha semmi másban nem vagyunk igazán profik, ebben bizony könnyeden túlszárnyaljuk minden nyugathoni állam polgárait, egyben közigazgatását. Ezért mondják azt, ha valaki innen kiszabadul, akkor olyan edzett lesz, hogy egyenes az út a világsikerig (persze ezt csak mondják, nem igaz – mármint a világsiker).

Senki más nem tudta volna ezt a jogállammá kikiáltott félbalkánt ilyen rigorózus, szögletes, egyben életidegen szabályrendszerrel megcsinálni, mint mi.

Sto Gyéláty? – tenné fel a kérdést Leninelvtárs, egy lépés – előre két lépés hátra között, valahol a villamosítás időszakában, vagyis a mi a teendő kérdését kellene taglalni. Olyankor Leninelvtárs lövetni szokott volt, mert nem jutott eszébe semmi okos. Nem így mi. Az első és legfontosabb történelmi tapasztalatunk 1526 óta az, hogy minden adandó alkalommal kedves szomszédink, akik tudvalevőleg valamely birodalom részei (vagy legalább részesei) voltak – legyaktak minket, de nagyon.

Persze a történetírásunk folytonost azon fáradozott Mályuszelemértől Hómanbálinton át Glatzferencig, hogy valami nagyot, magasztost, egyben népnemzetit csiholjunk abból, hogy tulajdonképpen az elmúlt 500 évben kivétel nélkül minden lázadásunkat, forradalmunkat, önállósági törekvésünket a földbe döngölték, a haditechnika állásától függően hol lópatákkal, hol harckocsitalpakkal. Ilyenkor mindig olvashatunk valami hősről – pl. Vak Bottyánról, Esze Tamásról meg Görgeyről, akik felvették a harcot, néhányszor győztek, aztán hősiesen elbuktak.

Csak az a francos ellenoldal ne lenne olyan kellemetlenül hasonlóan magyar nevű!

Merhogy’ az „azért bukott el a szabadságharc, forradalom, stb., mert elárulták” rovatban feltűnően hosszú sort tesz ki az „áruló magyarok” rubrika. Most is van ilyen, mi komprádor elitnek vagy ballib értelmiségnek hívjuk. Persze utólag lehet, hogy mégis nekik lesz igazuk, akkor majd minket hívnak valami csúnya jelzős szerkezetbe ragasztott nyálas csigának, mint pl. „labancok”, de erre nem túl sok esélyt látunk. Még azt a szerencsétlen egy szem Zrínyinket (aki horvát volt, de magyarnak vallotta magát) is bérelt vadkannal kellett nyakonszúratni, miközben az török áfium ellen küzdött, s ne kételkedjünk, bezony az is magyar volt, ki leszervezte a derék agyarast.

Valahol 1848 volt az utolsó húzásunk, amikor még egységesség-szerűen tudtunk ténykedni. Volt magyar hadsereg, az osztrákok ellen küzdött és néha egész jó hadműveleteink voltak, ám a későbbiekre inkább az volt a jellemző, hogy önmagunkra támadtunk. A Tanácsköztársaság nevű förmedvényt talán ne is említsük. Ám 1956-tal kapcsolatban sem lehetünk büszkék: intő jel (ezt nem tanítják nagy hévvel), hogy a magyar névvel ellátott honvédség például a legkevésbé sem védte a magyart, s hont, és decensen megvárta az utóbb forradalomnak nevezett purparlé végét a laktanyáiban. Azért a Malétert még kivégezték utólag. kár volt nem visszalövetni, ha már…

Ez még a jobbik verzió volt, mivel akkortájt a szintén magyarnak gúnyolt rendőrség és ÁVH konkrétan sortüzekben fejezte ki a nép és a proletariátus iránti nagyrabecsülését. Szóval kivétel nélkül minden történelmi korszakban feljelentettük, elárultuk egymást, önös érdekektől vezérelve. A legutóbbi áruló épp a népünk által továbbra sem közutált Kádárelvtárs volt, aki a magyar „történelmi kompromisszum” fedőnevű projektben a győztes oldalra állt.

Ezért lett egy olyan jogrendszerünk, amely mindenkit agyonadóztat, kizsigerel, újraeloszt, össze-vissza szívat.

Ugyanis annyi szabály és ellenszabály van, hogy inkább hallgassunk a főnökre, neki van igaza. L. pl. autóeladás: nálunk három helyen írunk át: biztosítás, hivatal, eredetvizsgálat, stb: csupa sarc. Mindenhol máshol egy helyen, pedig ők többen vannak (rest of the world), jobban félhetnének egymástól, mégse teszik. De mi történik azonban akkor, ha minden beépített fék és ellensúly (vicc volt) ellenére lopott autót veszünk? A három helyen „biztonsági hálót” és egyben illetéket, sarcot lehúzó állam nem áll helyt a biztosítóval karöltve. Ugyan. Akkor visszaadhatjuk a megkárosított tulajdonosnak. Kárunkat pedig megpróbálhatjuk a tolvajon behajtani, alig 1-2 év és pénzünknél is vagyunk jogilag elismerten és elvileg, csakhát majd részletekben (ami még 10 év). Vagy nem.

Szóval: ha gazdaságot akarunk fejleszteni, akkor biztos, nyugodt jogrendszer, megbízható kormányzás, csökkentett bürokrácia és korrekt üzleti környezet kell. Ez a feladat. Példa: nem egyszerűen betiltani az ubert, hanem eltanulni, jobbat és magyart csinálni, és utána ledózerolni. No meg taxisokat is lerendezni.

Ha ötszáz évenként újrapróbálkozhatunk, akkor épp itt az idő, hogy elkezdjük megteremteni. Különben megkapjuk az utókortól az szokásos „ellentmondásos” jelzőt.