A kötelező borravaló problémájáról

 

 

  

Felvetődött bizonyos fékezhetetlen agyvelőkben, hogy kötelező szervizdíjat vezessenek be minden étteremben. A szokásos körök elindultak, hogy akkor ez most hány százalék is legyen, s az okosok megállapodtak abban, hogy 8 (azaz nyolc) és 15 (azaz tizenöt) százalék között mozogjon.

Én most szólok, ha bevezetjük, csak egy államilag megerősített sarcot kapunk, miközben a várt eredmény, azaz a horeca szektor kóros munkaerőhiánya, továbbra is a messzi távolban. Miközben számos európai (és, hogy bizonyos szíveknek kedves legyek, keleti) országban ez egyszerűen nem is szokás, mi ismét egy olyan állapotot rögzítenénk, immár jogszabályilag, amely a lehető legkevésbé üdvös.

Kezdjük azzal, hogy a borravalót, mint fogalmat, sőt, mint jelenséget maximálisan elutasítom. Csak megszoktam. Ha azonban elmegyünk sokfelé, rájövünk, hogy ez nem egy általános jelenség. De mint mindenhol, itt is kell egy kis interpretatio historica.

Valamikor, az ántivilágban, ha felvették a pincért, a fizetését rendszerint az elérhető legkisebb összegben határozták meg. Nem is költöttek rá többet, de a „jatt”, „feketén” az övé maradhatott. A borravaló, meg a jatt – ezek a lánykori nevei a „szervizdíj”- nak aztán a későbbiekben, mint bevett szokásból származó jövedelem, a tulajdonoshoz is vándorolt. Aztán, mivel fejlődünk, most már kap egy kicsit többet is a pincér „kézhez” – ez azt jelenti, hogy tán minimálbérre be van jelentve –  ám a többit „feketén” fizetik neki. A jatt pedig, részben a tulajé, részben a pincéré, tulajdonképpen megállapodás kérdése.

Namost kezdjünk egy kis értekezésbe. Ha az ember étterembe megy, akkor alapvetően azért megy étterembe, hogy kiszolgálják. Ennek az eredeti árban benne kell lennie. Ha nincs benn az árban, akkor menza, étkezde, satöbbi a hely neve, nem pedig étterem. Ugyanez a helyzet a sörözők, borozók, kávézók stb. piacán is, ahol, ha kihozzák nekünk a terméket, akkor ugye adnak maguknak egy szebb nevet, mint „presszó”. Ha nem hozzák ki, akkor marad „kocsma”, „menza”.

Ám a helyzet ettől függetlenül az, hogy az ember a szolgáltatásért megy étterembe, kocsmába, presszóba, kávézóba. Ugyanis alapszolgáltatás a rendelés felvétele, az étel elkészítése és annak kivitele a megrendelőhöz.

Tehát a „szerviz” alapszolgáltatás.

Ha pedig nekem, mint fogyasztónak, tehát a szolgáltatást igénybe vevőnek az a benyomásom, hogy kedves velem a pincér, odajön, lesi minden kívánságom, akkor én, mint vevő úgy dönthetek, hogy megjutalmazom. Utálom, gyűlölöm viszont azokat a helyeket, ahol ezt elvárják tőlem, s akkor is szeretik elkérni, ha egy órát kell arra várnom, hogy egyáltalán fizethessek.

Különbséget is tudok tenni a kedvenc vendéglőmben a jó pincér és a rossz pincér között. A jó pincért, akit kedvelek, és ő is jól kiszolgál engem, borravaló illeti meg, azt, aki kedvetlenül, morcosan jön oda hozzám, lassú, és rám se bagózik, nem.

Egyben azt is megjegyezzük, hogyha jártak már olyan helyeken, ahol „beépítik” a szervizdíjat az árba (számlát ugye nem szoktuk megnézni), akkor láthatják, hogy a borravaló igen sokszor azon felül is jár.

Vagyis ha bevezetjük a kötelező szervizdíjat, akkor négy alapvetően könnyen belátható folyománya lesz a dolognak:

• rögtön minden étterem, kocsma és kávézó drágul minimum nyolc százalékkal, (maximum a csillagos ég, sose tudjuk, mi mennyibe kerül valójában).
• A pincérek mindenkori versenyét megszüntetjük, vagyis a jó pincért innentől kezdve ugyanúgy – kötelező jelleggel – premizálni fogom, mint bárki mást, aki odavetődött.
• Megszüntetem azt a helyzetet, hogy én magam dönthessem el, hogy adok, vagy nem adok.
• Egyben, mivel a szokás fennáll, a „borravalót”, vagy a „jattot” a kötelező szervizdíjon felül fogják elvárni.

Tehát én, mint fogyasztó csak és kizárólag rosszul járhatok.

A helyzet úgy áll a szervizdíjjal, mintha a hálapénzt akarnák törvényileg kötelezővé tenni. Értjük persze, miért akarják bevezetni: azért, hogy

1. legyen adóköteles – így majd jön állami bevétel,
2. ne menjenek el a pincérek, mert így talán kapnak több jövedelmet, legálisan.

Az adóbevétel tekintetében, attól tartok, itt az ideje önmérsékletet gyakorolni, ha ugyanis jobban belenézünk a szektorba, az adóhatóság már azt se tudja normálisan kezelni, hogy vannak olyan szolgáltatók, akik – például a Balatonon, tavaknál, stb. – egész egyszerűen három hónap vannak nyitva.

Sőt, ott se jelentik be a pincéreket, tehát a borravaló nem a pincérnél, hanem a tulajnál jelenik meg amúgy is.

A pincérek pedig menni fognak, ugyanis ők, a magyar szabályozással és törvényalkotással ellentétben át tudnak menni a határon, és külföldön is munkát tudnak vállalni, s vállalni is fognak. Csak szólok.

Ha mindenképpen el akarjuk szúrni, bátran vezessük be a kötelező szervízdíjat.

Mindenki örülni fog, boldogság lesz úrrá. Pont úgy, mint a szürke rendszámnál, amit, mint tudjuk egy bicikliügyben elkötelezett fiatalember ötleteként bevezettek, csak előtte senkinek se jutott eszébe megnézni miről is szól az előterjesztés. S nem tette fel senki a mentő kérdést: minek is? Nos, a borravalóval is hasonló a helyzet, bátran, csak bátran, vezessük be, minden drágább lesz ugyan, csak a fizetőképes kereslet szintje nem nő meg, a szolgáltatás nem lesz jobb, egyben a feketegazdaság sem szürkül.