És most akkor a férfiak újult erővel nyomják el a nőket

 

 

  

A beszopatott feministák – valójában ezzel a címmel kellene kitennünk ezt a kis posztot, a Tutiblog által képviselt közéleti trash műfajában ugyanis ilyen, figyelem bevonzó, megbotránkoztató felvezetés dukálna, amelyet aztán kellő, intelligens kifejtéssel indokol meg a szövegtest. Olyan ez, mint a művészeti keretekbe helyezett „kurvaanyád”, vagy egy liberális szájából a „bazdmeg”. Abban is mindig van valami mély többlet. Miután azonban ránk szóltak, hogy olyan posztot senki nem fog megosztani a közösségi portálokon – még ha élvezettel is olvasná különben, és illő hasonlatnak érezné –, amely eltartott kisujjak hátsó fertályakban való körmozgásával akar hazai kulturális jelenségeket jellemezni, vissza kell kicsit vennünk a lendületből, hogy azok is felvehessék a lépést, akik éppúgy nem értik a trasht, mint annak közeli rokonait, a szarkazmust, vagy az abszurd humort. Mindenesetre, történt mostanság, hogy egy Lia Thomas nevű úszó, aki eredetileg Will Thomas néven úszott a Pennsylvaniai Egyetem csapatában, transznőnek állt, és rommá verte a női mezőnyt. Erről fogunk írni, a címet meg mindenki képzelje hozzá!

Gondolhatnánk, hogy ez a Billy fiú talán azért döntött a nővé válás mellett, mert a férfiak között csak harmatosan muzsikált, ami nagyon bántotta, keresett hát egy olyan mezőnyt, amiben első lehet. És az is lett. De az eset ennél sokkal bonyolultabb. William ugyanis esetleg azért válhatott Lia-vá,

mert le akarta győzni és meg akarta alázni a nőket. 

Ez lehetne ugyanis a feminista narratíva, ha elég tökösek lennének a feministák szembefordulni az LMBTQ-propagandával. Persze nem mernek, mert az eredeti feminista eszméket szépen behálózta ez az zavaros ideológia. Mármint ismerjük a feminizmus tagadhatatlan eredményeit, például azzal kivívni a szavazójogot, hogy egyes angol és francia hölgyek nem vettek fel fűzőt. Viccet félretéve, a női és férfi princípium a történelemben bizony nem volt mindig kiegyensúlyozott, ami a férfitársadalomra nézve kellemetlen tény. Elnézést a múlt miatt felesleges volna kérni, de férfiként, mai szemmel, akkor is ciki.

És akkor jöjjön egy kis filozofálás, amelynek elengedhetetlen része, hogy pontokokba szedünk dolgokat. Elsőként is nevezzük meg a korabeli feminista törekvések két legigazságosabb törekvését: 

az azonos jogok és lehetőségek jogát. 

Az azonos jogok alatt a törvény előtti egyenlőséget értjük, például a szavazati jog kérdésében, amelyet huszonegyedik századi létezőként teljesen természetesnek gondolunk, holott néhány száz évvel korábban a nők egyszerűen nem szavazhattak. Hasonlóan fontos kérdés az azonos lehetőségek problémaköre, amely szintén valahol jogi kategória, és azt foglalja magába, hogy bármilyen nem képviselője szabadon kamatoztathassa a tehetségét. Ez néhány száz évvel ezelőtt nem volt adekvát lehetőség, így egy Karikó Katalin sem törhetett volna víruspusztító babérokra. Tetszik, nem tetszik, a női tehetség nem járulhatott hozzá az emberi faj jobb létéhez. Azonban, az igazságtalan nemi különbségek fokozatos felszámolását követően az azonos jogok és lehetőségek teljesen indokolt kivívása után olyan ideológiai igények is jelentkeztek, 

amelyek már az azonos képességek jogát követelték. Az azonos képességek jogában azonban a feministák már nem törekedtek a teljességre.

Azt ugyanis a nőszervezetek előszeretettel képviselték, hogy egy nő tud olyan jó bankigazgató, író, tudós, vagy politikus, esetleg állami tisztségviselő lenni, mint egy férfi. Hasonló igyekezettel azonban nem akarták bebizonyítani, hogy csatornatisztító, szénbányász vagy esetleg aszfaltterítő is akad legalább olyan kiváló nőben mint férfiban. Ezt inkább meghagyták ez elvek szintjén, nyilván egy bevallott, és egy be nem vallott indok alapján. A be nem vallott indok, hogy utóbbi munkák koszosak, megterhelőek, a testet pusztítók és társadalmilag lenézettek, azaz olyanok, amelyeket ha nem nagyon muszáj, az ember nem csinál szívesen, vagy legalábbis nagyon elhivatottnak kell hozzá lenni, csinálják inkább a férfiak. A másik, már valamelyest bevallott szempont, hogy ezen munkaterületek más fizikumot, más testfelépítést követelnek. A női jogi aktivizmus, amely eszerint a realitás talaján áll – bizonyos értelemben önző okokból is –,

soha nem követelte azonban az azonos teljesítmény jogát.

Az azonos jogok és lehetőségek jól megfogalmazható, értelmezhető és józan ésszel könnyen belátható kategóriáin – és az azonos képességek csak részben érvényesített jogain – túl ugyanis volt egy végpont: a teljesítmény. Itt mindkét nem eltérő módon, de tud maximumokat felmutatni, elég csak arra gondolni, hogy lehet bármilyen férfi sportoló, aki száz kilókat képes felemelni, de nem vállalna be egy szüléssel járó fájdalmat. Talán nem is bírná, és ahogy testi, úgy szellemi téren is mások vagyunk és ebből kifolyólag eltérő képességeink és eltérő tehetségünk szerint gazdagítjuk tudományos ismereteinket és művészeti világunkat.

Előállt azonban ez az új szituáció, amelyben az LMBTQ az azonos teljesítmény jogát követeli, ezt viszont már a feministák sem képviselik, ha igazán feministák, mert ez nem jó a nőknek. Az azonos teljesítmény joga akkor működne fizikális értelemben, ha a nők a férfimezőnyben akarnák megmérettetni magukat, hogy bebizonyítsák, vannak olyan jó evezősök, focisták, súlyemelők, úszók, vagy kosarasok, mint a férfiak. Nyilván nem véletlen, hogy a sport a józan ész mentén úgy alakult, hogy világos határokat húzott a nemek között, amelyeket egyik fél sem sem akart átlépni, mert nem volt helye a másik térfélen. Egyetlen férfi sem merészkedett, hogy felvegye a versenyt szertornában vagy szinkronúszásban a nőkkel, mert abból csak egy ócska paródia lett volna. A nők cserébe nem erőltetik a súlyemelést. Tiszta sor.

A rendszer most borult fel épp, amikor egy elfajzott ideológia, amely teljesen indokolatlanul mutogat vissza vélt, vagy behazudott feminista gyökereihez, a teljesítmény egyenlőségét követeli. Mindezt perverz nemváltoztató műtétek és hormonkezelések révén, azaz azt próbálják elfogadtatni a világgal, hogy egy magát nőnek kiadó férfi egyenlő esélyekkel, a képességek megegyező szintjén indul egy női mezőnyben, holott ez hazugság. Mert akkor működne ez fordítottan is, azaz, ha bármely nő plasztik kukit varrat magára és addig tolja magába a szteroidot, hogy kiserkenjen az állán a szőr, akkor eséllyel indulhatna mondjuk diszkoszvetésben a férfi mezőnyben, de, mint ezt a maga természetességében beláthatjuk, nem valóságízű. Akik azonban a feminizmust is kihasználva női jogokat követelnek a férfiaknak egy sportmezőnyben, nem hibáznak. Will-Lia szarrá alázta a női mezőnyt, csak egy kis ösztrogént kellett tolnia hozzá, meg megnövesztenie a haját, kirúzsozni a száját, talán egy zselécicit is bevállalt miatta.

Egy szó, mint száz, Will-Lia nemcsak görbe tükröt mutatott az egész genderideológiának, de valójában férfiként – hiszen hiába mondja bárki felvilágosult lélek transzneműnek, arról azért alapból mindenki dekódolja, hogy eredetileg hím – a női mezőnybe ment fütyit mutogatni és legyőzni a nőket, ha már a férfiakat nem tudta. Egyúttal mindazt, ami a feminizmusban jogos és érthető, megtrollkodta.

És, hogy mi a konklúzió? Az egész borult LMBTQ-ideológia törekvéseinek végeredményeként nőnek hazudott férfiak alázzák meg a nőket már a saját térfelükön is. A konzervatív hangoknak e téren már nincs mit hozzátenniük, de talán akad néhány tökös feminista, tapasztalt biszexuális nő, vagy határozott leszbikus, aki észbe kap, mielőtt a férfiak újult erővel, új térfélen, szivárványos ideológiai háttérrel el nem nyomják a nőket.

Fotó: New York Post