Feri, ez a harc lesz a végső!

 

 

  

A 2022-es választások tétjét mindenki latolgatja. A baloldal valami kifordult logika mentén a polgári kormányzás jövőjében az EU elhagyását vizionálja, míg ők, a szovjet júdásfilléreket konvertibilis euróra cserélő holdudvar most ugye az „európaiak”. Szél Bernadett egyenesen a jelenlegi ellenzéki képviselők bebörtönzésével próbál valami sokkolót mondani jobboldali győzelem esetére, de mivel ezt már négy évvel ezelőtt eljátszotta ugyanígy, és ennek ürügyén éppen a Tutiblog világosította fel, hogy Orbán a Nyíregyházi Állatkertet szánta az ellenzéknek, talán őt ezúttal hanyagolnánk.

A választás tétje Karácsony Gergely jövője is, aki csak felfelé képes bukni, hisz a vállalhatatlan zuglói teljesítményét a budapesti választók többsége főpolgármesterséggel jutalmazta, amely jelen állás szerint egyetlen mezei piros ponttal sem jutalmazható, így logikus, hogy ő legyen a miniszterelnök. Persze csalódást kell okoznunk mindazoknak, akik Karácsony Gergely politikai pályafutásának folyamatos mélyrepülésében a miniszterelnöki kinevezést látják az abszolút nulla Parnasszusának. Köztudott ugyanis, hogy kicsiny nemzetünk ismét az űrbe készül, ezért számíthatunk rá, hogy Karácsony Gergely csakhamar lecserélné miniszterelnökségét egy földöntúli kiruccanásra. Tökéletesen alkalmatlan rá, tehát abszolút esélyes. Viccet félretéve, ha miniszterelnök-jelöltként bebukik, szánalmas lesz visszakapaszkodnia a főpolgármesteri székhez, ha csak közben szorgos szocialista kezek nem dobálnak a hátára földet, és el nem ássák útközben. Nagy tétek mozognak tehát az ellenzéki tábor előválasztási King‘s City-jében, az all-in-t azonban Gyurcsány Ferenc tolta be, hiszen az összellenzéki összefogás gondolatát ő kezdte el erőltetni, mégpedig úgy, hogy abban saját, vállalhatatlan politikai teljesítményére alapuló szektapártjának is részt kell vennie. Pedig dehogy.

A jelenlegi ellenzéki pártok nagy része, az LMP, a Jobbik, a Momentum Mozgalom, sőt, még az MSZP is a Gyurcsány-rendőrállam ámokfutása utáni ellenzéki káoszból úgy próbált kiemelkedni, hogy ők mind mások, mint ami a Gyurcsány, hogy a Gyurcsány vállalhatatlan abcúg, akitől mélyen elhatárolódva lesz hiteles egy-egy ellenzéki párt. És igen, itt meg kell jegyeznünk, még keresztény-konzervatív szavazóként sem reménykedhetünk mindörökké polgári kormányzásban, ezért még a jobboldali beállítottságú választópolgár számára sem mindegy, hogy milyen ellenzék váltja a konzervatív grémiumot. Ha már „váltáska”– amit ugye Fekete-Győr például testi adottságai okán sem tudna hitelesen VÁLLalni – akkor legyen olyan baloldal, amely nemzeti, nem románozza, ukránozza, vagy épp szlovákozza a határon túlra szakadt magyarságot, és amely felvállalja a megkezdett nemzet-, és családpolitikai intézkedések következetes továbbvitelét. Ez egyfajta nemzeti minimum, amikor még baloldali kormányzás alatt is nyugodtan alszik az egyszeri magyar, maximum a hangsúlyok tolódnak el, de az irány rendben van. Egyetlen politikai akadálya egy kiegyensúlyozott és célirányos magyar jövőnek mindaz, amit Gyurcsány Ferenc, pártja és politikai holdudvara képvisel. Ő valóban az a nárcisztikus őrült, aki mindenben a fordítottját teszi annak, ami Magyarországnak jó. És ez az első nemzeti minimum, amit a baloldaltól jobboldalig húzódó spektrumban mindenki tud, és elismer. Hogy fordulhat elő, hogy egy ellenzéki összefogásban mégis ő lehetett a kútfő, a vezérürü, aki nemcsak azt hitette el a baloldallal, hogy az összefogás eredményes lehet – és ez igaz is –, de azt is, hogy ő nem maradhat ki belőle? Dacára annak, hogy az összes ellenzéki párt éppen az ő ellenében definiálta korábban magát másnak, jobbnak, a szavazók bizalmára érdemesnek.

Csak egy zárójeles kitétel: Gyurcsány teljesen indokolatlan lenyomásának a baloldal torkán bizony egy Sallai-i pofonnal kezdődött, mégpedig az LMP-ben. Bár talán kevéssé nyilvánvaló, de a zöldpárt körül szárnyaikat bontogató politikusok elég jól be voltak csatornázva az amerikai külpolitika berkeibe, így kicsiben az, ami az LMP-ben történt, az nagyban igaz az egész ellenzékre is. Az ominózus pofon éppen azért csattant el, mert az LMP-ben kezdődött meg először a puhítás a DK irányába, viszont az amerikai demokrata külügy óhaja Gyurcsány iránt nem várt agressziót váltott ki a párton belül. És lám, mennyi maradt az LMP-ből… Mindazok, akik a pártban, a CIA nyomásának engedve elsőként Gyurcsány felé húzódtak volna, mára vagy pártnélküliek, mint Szél Bernadett, vagy Hadházy Ákos, vagy az Együtt nevű, mérhetetlen népszerűségű új-SZDSZ politikusai. A csonka, és ellényegtelenedett LMP volt ugyanakkor a lakmuszpapír, hiszen lassacskán következtek a további ellenzéki pártok, akik előtt ott állt a feladat, mennyire állják ki a Gyurcsány-próbát. És mind elbuktak. Elbukott az a Jobbik, amely politikai megerősödését a 2006-os szemkilövetéseknek köszönhette. Elbukott a Momentum, amely fiatalos lendületének nem kis részét szerezte a Gyurcsánynak való beszólogatásból. És elbukott a szovjet utódpárti MSZP, amelynek vörös csillagát oly régóta várjuk letűnni a magyar jövő demokratikus horizontján, mégis, tán elvártuk volna tőlük, még az őskomcsi múlt ellenére is, hogy a pártjukat a tehetségtelenségével és agressziójával tönkretevő Gyurcsánytól legalább minimális távolságot tartsanak, már csak a maradék gerincük épsége miatt is.

A Demokratikus Koalíció az ellenzéki pártok második legnépszerűbb politikai tényezője, amelynek a feje az a Gyurcsány, akiről épp ésszel semmi jó el nem mondható, így aki vele összefog, az bármilyen országrombolására is igent mond. Az ellenzéki összefogás a Gyurcsány-kormány melletti kiállást, a gyurcsányi politika szentesítését jelenti. Jelenleg az ellenzéki összefogás összes pártja gyurcsányista.

A 2022-es választás tétje tehát az, hogy megválasztható-e ismét Magyarország trónjára Gyurcsány Ferenc. Akiről tudjuk, hogy milyen. Ferenc számára ez a harc lesz a végső, hiszen ő vitte az egész ellenzéket, nyilván külföldi érdekek nyomására egy olyan összefogásba, amelyben ő is tényező lehet. Ez persze üzenet az ellenzéki szavazók számára, hogy le lehet váltani a polgári kormányt, de nem akármilyen áron. Az ordas nagy kamu, hogy Orbán ellen még a Sátánnal is szövetkezni kell. Nem olyan szar Magyarország gazdasági és általános jövőbe vetett bizalmának helyzete, hogy Gyurcsányra bármilyen formában is szükség legyen. Ferinek ez a harc lesz a végső, ugyanis ha bukik az összefogás, akkor ő bukik a legnagyobbat. Akkor végre kiderül, hogy sok minden lehet Magyarországból, de csak Gyurcsány nélkül. Az, hogy hogyan kecmeregnek vissza a valóságba a gyurcsányi mákonyból az ellenzéki pártok, az legyen az ő dolguk. Az ellenzék, és Magyarország számára is az lesz a legjobb, ha az összefogás elbukja a választást. És akkor végre el kell végezni azt a munkát, hogy mit kínál a magyarságnak a balliberális oldal Gyurcsányon kívül. Engem megnyugtatnának egy nemzeti minimumból kiinduló válaszok. Hogy értsük, a magyar választópolgár akkor nem érezheti többé magát idegennek a saját hazájában, legyen bár jobboldali, vagy baloldali kormányzás, ha Gyurcsány és köre mindörökre kiszorul a hazai közéletből. Szívből, és nemcsak a magyarság, de még a baloldal jövője miatt is kívánom, hogy bukjon ez a kretén összefogás, és bukjál meg, Feri! És, ha esze van a baloldali szavazónak, akkor nem vesz ebben részt, hanem kivárja, hogy végre hitelesen képviseljék. Ez a harc lesz a végső, Feri! Bár olyan útra lépnénk, baloldali és jobboldali magyarok, hogy soha ne kelljen még egyszer átbucskáznunk rajtad! Magyarország jövője csak nélküled képzelhető el…

Vezető kép: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu