Álmodjál nagy f@szt!

 

 

  

Na, de tényleg! És rögtön szlogenesítsed is meg, valahogy így: „Merj nagyot álmodni”. Mert múlt pénteken szép lassacskán, hátulról elindult az idei Budapest pride, aminek ez a nagyotálmodós bizbosz a jelmondata. „Hogy mi? Hogy megkezdődött?” – kapják fel sokan a fejüket, hiszen nem is vonultak herepatás picsanadrágokban az Andrássyn a fiúkák, s a hurkahájaikat szadomazo lakk ruciba gyömöszkölő leszbikus duplaanyák sem tolták szivárványos lufikkal ékesített babakocsijaikat mellettük. Aztán mégis megkezdődött. És – most legyünk erősek – egy hónapig tart. No, erre mondják mifelénk, hogy ekkora méretes érzékenyítést még lófaszban is csak ritkán látni!

Mert hát mi másra menne ki a játék, mint az érzékenyítésre? Annak ellenére, hogy a honi férfi ifjúság már olyannyira érzékeny, hogy ha még egy kicsit apadnak vállból, esküszöm, holdhónaponként vérezni kezdenek. Csak hát, ha egyszer Sorci Gyuszkó bá’ (próbáltam cukin leírni) erre ad pénzt, akkor erre kell elkölteni. Mert jobbára az általa kitömött NGO-k viszik a bulikát. És biz’, ahogyan korunk nagy gondolkodója, Torrente mondta: „Ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni!”.

Na, de hogy ennyire meg kell, azt azért nem gondoltuk volna.

Ahogy az esemény fő szervezői elmondták: közel félszáz civil szervezet segít a programszervezésben, de úgy franyesz mód, országosan, Makkoshotykától Herédig, Pornóapátitól Mogyoródig. Lesz itt minden, mint a búcsúban! Zizi, bambi, vattacukor, de még a végén – most tessék megkapaszkodni egy blankolt vezetékben – ökumenikus keresztény istentiszteletre is várják a kedves mindenkiket.

Erre már minden normális ember minden csóválható testrészlét csóválni kezdi, hogy hát igen, ez az igazi szaros palacsinta klasszikus receptje. Ránézésre kakaós, de az íze megáért beszél, és azt ordítja: „Ez de fos!”. Mert a keresztény vallástól legalább annyira távol áll a homoszexualitás nyílt elfogadása, mint a zsidó vallástól, vagy az iszlámtól. Annyiban talán különbözik az első kettő a harmadiktól, hogy mi már eljutottunk odáig, hogy egy utcán csókolózó férfipár láttán nem írunk ki azonnal közbeszerzési eljárást akasztásra alkalmas toronydarukra.

Mindegy. A lényeg, hogy egy hónapig buz… izé, ünnepelünk.

Ami azt jelenti, hogy jövőre esetleg két hónap lesz, aztán egy-másfél éven belül eljutunk oda, hogy azt mondjuk Újévkor: „Ez de egy buzi év lesz!”. És akkor mi, újságírók kidobjuk a picsába a QWERTY billentyűzetet, és veszünk helyette LMBTQ  kéj-boardot. Tollainkat pedig nem vitriolba, hanem vazelinbe mártjuk. Biztos, ami biztos alapon.

És akkor így kábé ennyi elég is volt a hamisan homophil, ál-intoleráns klisékből. Mert valóban nem a homoszexualitás elfogadásával van baj hazánkban. Hanem az elfogadtatás lobbijával. Valahogyan mindenkit egyszerre akarnak megnyerni. S ezt úgy gondolják helyesen kivitelezni, hogy minden nem heterót egy akolba kívánnak terelni. A szexőrült liberálist ugyanúgy, mint a titokban fartúró, katolikus édesapát, vagy a transznemű neológ női rabbit. Hogy hát ki-ki kedvére válogasson, épp melyik buzi a nyerő?

De pontosan itt van a csapda lényege. Mert mindent szeretni kell ám! Hiszen nem is a megnyerés a kulcsszó. Hanem a megszerettetés. Azonban nem úgy, hogy a homoszexuális mikroközösség tagjait megpróbálnák szerethető formában bemutatni.

Hanem úgy, hogy kijelentik: aki a homoszexualitást csupán elfogadja, de nem imádja, az egy heteró buzi!

Pedig, ahogy más homogénnek hitt (vagy tudatosan hirdetett) csoportokról is kiderült, hogy korántsem egységesek, így az LMBTQ közösség tagjait is mindennek lehetne mondani, csak közösségnek nem. Ugyanannyira vegyes például körükben a Pride megítélése, ahogyan a közel másfél éve alkalmi színhelyeken megtartott VIBE buliké. És biztos vagyok benne, hogy van olyan homo keresztény srác, vagy izraelita leszbi csaj, aki zsigerből tiltakozna egy olyan ökumenikus köcsögség ellen, ami még a tengerentúli új-keresztény gyülekezetek ingerküszöbének is bőven sok lenne.

A családi nap az más. Merthogy olyan is lesz. S végre erre én is azt tudom mondani, hogy nagyon helyes (ellentétben a magamutogató vonulással, vagy a többi kontraproduktív okádéksággal). Nagyon fontos ugyanis, hogy a hasonló élethelyzettel szembenéző családok találkozzanak egymással, és beszélgessenek a családon belüli elfogadásról. tapasztalják meg, hogy ki hogyan dolgozta fel a familiáris coming out-ot. Okuljanak egymás hibáiból, és tanuljanak elfogadási technikákat.

Mert ha én buzi lennék, rohadtul leszarnám, ki mit gondol rólam.

Ha a munkahelyen cseszegetnének miatta, addig keresnék új állás után, míg el nem fogadnának valahol. Az se érdekelne, hogy mit motyognak a hátam mögött, ha a párommal kézen fogva sétálok a körúton, és elcsattan köztünk néha egy-egy csók. Egyedül csak, és csakis az számítana, hogy a szüleim, nagyszüleim, testvéreim elfogadjanak, és ne közösítsenek ki a családból.

Szóval kedves LMBTQ közösség! Ahelyett, hogy a mozaiknevetekhez ötévente egy újabb betűt pakolnátok, meg belemennétek ebbe a vallási akármicsodába, inkább a családi napokra és a valódi elfogadtatásra koncentráljatok!

Isten előtt amúgy is mind egyenlők vagyunk. Nem várja el tőlünk, hogy nemi, faji, vagy foglalkozásbeli irányultságunknak megfelelő csoportokban járuljunk a színe elé.