A nyolcvanegyedik perc

 

 

  

Na, jó. Most lett elegem ebből a nyálcsorgató örömködésből, amit az Egyesített Intervenciós Ellenzék szekértábora folytat! És ugyanennyire hányhatnékom van a kormányoldali sajtómunkások kurvás sivalkodásaiból is. Mert szerintem a vásárhelyi történések tekintetében nekem van igazam. Hogy miért? Csak. És még azért is, mert Magyarország nem az összeesküvés-elméletek, hanem az összeesküvés- gyakorlatok országa. Pláne kampányidőszakban.

Mert mi történt Vásárhelyen? Hellyel-közzel ugyanannyi Fidesz-szimpatizáns szavazott a kormánypárti jelöltre, mint az előző vokskor. Csakhogy, amíg akkor ez fölényes győzelemhez vezette a Fideszt, az MSZP-Párbeszéd-Jobbik-LMP-DK-Együtt-Momentum összefogás váratlan eredményt hozott.

De valóban váratlant? Egy lófaszt!

Ugye, nem gondoljuk azt a kormányoldal kampánystábjáról, hogy diszkalkuliás hülyegyerekek hevenyészett gyülekezete? Ha ezt gondoljuk, akkor gyorsan gondoljunk mást, mert ez nem igaz. Nagyon is kisakkozták ők, hogy milyenek az esélyek a győzelemre. És bármibe lefogadom, hogy már jóval vasárnap előtt eldugták a repi-pia szekrényből a pezsgőket. Tudták ők, hogy Vásárhely el fog bukni.

Csakhogy azt is tudták, hogy vezéráldozatként fog elbukni. Ennek oka, sőt szükségessége teljesen ismert lehet. Akár a politikából is. De legjobban egy hollywoodi rendező fogalmazta meg ezt a törvényszerűséget.

Mikor Stven Spielberget megkérdezték, hogy  A cápa című 124 perces filmben a ragadozó miért csak a 81-dik percben tűnik fel először, Spielberg azt mondta:

„Mert a cápa akkor a legijesztőbb, amikor még nem látjuk.”

És valóban. Ijesztőnek és felfoghatatlannak tűnt számunkra, hogy nem a Spinoza Házban, nem egy „diáktüntetésen”, s nem valami parttalan, tét nélküli helyen, hanem egy kampányban állhat össze a szélsőjobbos nácultakból kutyabuzerálókká vált bagázs, a szemkilövető milliárdos demokraták csipet csapata, meg a vagyonátmentő szocik mindent túlélő hordája.

Azt mondtuk, nem, ez nem lehet, ilyen nincs!

Hiszen melyik ép eszű választópolgár szavazna egy ilyen Frankenstein teremtményre? Hol a rákban van az a kemény, Gyuriferibe ájult komcsi, aki együtt ikszelne a Jobbikkal? Ugyan, hogyan feltételezhetnénk, hogy egy Nagy Magyarország tetkós faszi, aki még a személyijét is rovással írja alá, Gyurcsányék csapatával ragasztja a plakátot, majd összeölelkezve táncol az utcabálon?

Aztán… megtörtént.

A „81-dik percben” megjelent a szörnyeteg. S már nem félünk tőle. Már attól a pusztítástól félünk, amit véghezvihet, ha hagyjuk. Nyilván a kormánypárti kalkulátorok is így számolták ki, és így okoskodtak. Hódmezővásárhely vezéráldozat, ha úgy tetszik.

Vagy, hát nem is egészen. Hiszen a mandátum csak másfél évre, a 2019, szeptemberi helyhatósági választások idejéig tart. S addig vajon a városi közgyűlés fideszes többségével ugyan miféle konstruktív munkát végezhet ez az új, többpárti gnóm?

Mert hát a választást megnyerni kurvára nem a voksok összeszámolásakor kell.

Választást az ember akkor nyer valójában, amikor a mandátuma végén számot ad arról, amit tett, és a mérleg pozitív. Ígérgetni ugyanis a legkönnyebb. Pont, mint a pap előtt a templomban. Mind kimondjuk a tutit, hogy jóban, rosszban, meg hogy míg a halál el nem választ. Aztán a legtöbbünk esetében nem a kaszás jön elválasztani, hanem a válóperes ügyvéd.

És abba már bele se menjünk, hogy egy időközi helyhatósági választást egy országos parlamenti választással összehasonlítani nagyjából annyira életszerű, mintha valakinek egy #metoo-nézéstől gyereke születne.

Összegezve tehát: A Lázár János kötődése okán Kiskunhalasnál sokkalta nagyobb falatnak számító Hódmezővásárhely vezéráldozatként megmutatta nekünk a ragadozót. És felkészített minket arra, hogy mi vár ránk a nyílt vizeken. Hogy soha, de soha ne higgyük azt, hogy minden rossz, minden furcsaság csak másokkal, máskor történhet.

Az „itt és most” ideje van. Nincs idő hezitálni. Nincs idő régi sebeket feltépni, aztán azokat még véresebbre nyaldosni. Mert a bestiának tű éles hazugságfogai vannak. Ezért nekünk sem remeghet a kezünkben a normalitás szigonya.    

Szóval ideje a leesett állakat visszavarrni, a mandulára nyelt heréket visszaszuszakolni a zacsiba, és abbahagyni a vészjósló óbégatást. Mert pontosan az történt, aminek történnie kellett.