Gátat a gátnak!

1997-ben, azaz tizennyolc évvel ezelőtt a szlovák-magyar vízmegosztás vitában a hágai döntőbíróság  meghatározta a konfliktusrendezés alapelveit, miszerint a magyaroknak jár a vízhozam 50 százaléka – miért is ne járna, hiszen közös folyó – és, hogy a bősi vízlépcső miatti természeti katasztrófát a legminimálisabb beavatkozással kell kezelni, amit szintén a több víz átengedésével lehet legkönnyebben megoldani. Most 2015-öt írunk és hátrébb léptünk pár mezővel.

[badge bgcolor=”#81d742″ value=”Miért Rigó”]

 

A polgári kormány magyar tárgyalásvezetője, Baranyai Gábor négy duzzasztógátat javasolt építeni a Szigetközbe, miközben Magyarország nevében a szlovákok javára lemondott a Duna vízhozamának 50 százalékáról, ő beéri kevesebbel is, majd inkább építünk milliárdokért négy gátat, azzal valahogy megoldjuk.

Elég botrány már az is, hogy egyáltalán előkerülhetett a Duna erőszakos lebetonozásának és agyonszabályozásának ötlete, egészen elképesztő, hogyan élhetett tovább a vágy egyesekben a gigantikus építkezésekre. Annak tudatában, hogy saját igazságérzetünk mellett még a hágai bíróság is a méltányos vízmegosztás mellett tört lándzsát tizennyolc évvel ezelőtt, egészen vérlázító, hogy azóta sem sikerült ezt a jogunkat érvényesítenünk. Valahogy mindig gátakba ütközünk.

[title size=”1″ content_align=”left” style_type=”single solid” sep_color=”#dd9933″ margin_top=”” margin_bottom=”” class=”” id=””]Az átlagmagyari meg, mióta ez a Bős-Nagymaros ügy húzódik, folyamatosan azt találgatja, mire föl ez a nagy gátbuzulás.[/title]

Meg azt is, hogy hogyan térhet vissza a rendszerváltás óta folytonosan a gátépítés visszhangja. De legfőképpen azt kérdezgetjük, hogy ki gerjeszti ennek a szándéknak a hullámait újra és újra, évtizedek óta. Ki mérgezi töretlenül ezzel a szívünket ahelyett, hogy megértené, hogy az erőszakos beavatkozások után inkább ápolni, dédelgetni és szépítgetni szeretnénk ennek a folyónak a környékét, nem pedig levasbetonozni. Hogy, aki a Dunakanyart hajlandó lett volna egy brutális vízlépcsővel tönkretenni, annak nincs becsülete előttünk. Különösen, hogy a Szigetköz megmentéséhez sincs más sugalmazása, mint újabb gátak építése, a méltányos vízmegosztás követelése helyett. 

[title size=”1″ content_align=”left” style_type=”single solid” sep_color=”#dd9933″ margin_top=”” margin_bottom=”” class=”” id=””]Hogy annak az ökörnek, aki a Duna-kanyar egyik legszebb részét egy vasbeton monstrummal csúfította volna el, nincs szava többé.[/title]

És ez az a pont, ahol nemcsak ebből az egész történetből lesz elegünk, hanem személy szerint nekem a Lányi Andrásból is, holott többek közt neki köszönhető, hogy egyáltalán kiderült a gátépítés terve. Lányi többször sajnálkozott azon, hogy pesti bölcsésznek, meg hülye zöldnek tartják, aki belepofázik a helyi lakosok, meg a nagyeszű tervezők dolgába. Holott nem a Duna érdekében kifejtett, különben igen jelentős működése miatt írják le. Sokkal inkább amiatt, amikor előhúzza a “titokzatos vízügyesek”-ütőkártyát. Ezek azok a meg nem nevezettek, akik a háttérből lobbiznak a beépítésért, és akiket nem szeretünk. De hogy kik azok, a szabadkőművesek, az illuminátusok, a gyíkemberek vagy a ráknépéség, azt Lányi sem árulja el. Elhisszük, hogy van egy jól körülhatárolható kör a vízügyben, elhisszük azt is, hogy titkolják saját kilétüket és egy intézmény mögé bújnak. De Lányi éppúgy élteti titokzatos mitológiájukat ezekkel a rosszemlékű szocialista utalgatásokkal, meg kikacsintásokkal a tudjukkikről, meg a főfejes akárkikről.

A rendszerváltás egy olyan 20. századi betegsége volt a magyar társadalomnak, amelyet nem kapott el minden állami szervezet, többek között a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Államvasutak és a titokzatos Vízügyi Igazgatóság sem. Utóbbi kettő ráadásul az átkosban kiemelten fontos, félkatonai szervezetként működött, belső struktúrájukon, a megbonthatatlanságukon és az összetartásukon érződik is ez mind a mai napig. De azok, akik a rendszerváltást nem egy csúnya kórságként élték meg, joggal mondhatják, hogy

[title size=”1″ content_align=”left” style_type=”single solid” sep_color=”#dd9933″ margin_top=”” margin_bottom=”” class=”” id=””]ezek a szervek egy negyven éves betegség hordozói, és ideje lenne kikúrálni őket belőle.[/title]

Ezért az átlagmagyari is követelhet, mégpedig joggal és kettős értelemben is. Követelheti a saját fontosságában tetszelgő, titoktudó Lányitól, hogy mondjon neveket. Másrészről joggal követelheti, hogy az adófizetői forintból rejtőzködő és aknamunkát folytató vízügyesek is valljanak színt, arccal és névvel vállalják a saját tevékenységüket, ha már egyszer a magyarik fizetik ki őket hó végén.

A vízügyes gyíkemberektől ráadásul követelnénk az indokokat is, hogy a szlovákok fizetik őket, vagy valamelyik nagy betonozócég, vagy csak szimplán hülyék. Ebben a nagy titkolózásban ugyanis úgy élnek, mint a szakma, amely az ország közvéleményének kizárásával uralkodik a Duna fölött, holott serre semmilyen felhatalmazást nem kaptak. Legalábbis a rendszerváltás óta nem. Látni akarjuk őket, és a szemükbe is akarjuk mondani, hogy el a kezekkel a Dunától.

Ezek a titokzatos vízügyes gyíkemberek ráadásul valamivel sakkban tartják az egész ágazatot, holott sok szakember magánemberként ellenzi a dunabetonozást. 

[title size=”1″ content_align=”left” style_type=”single solid” sep_color=”#dd9933″ margin_top=”” margin_bottom=”” class=”” id=””]Hahóóó!Véget ért a kommunizmus, nincs több hallgatás és nincs több titkolózás.[/title]

És ha már itt tartunk, abban igazat kell adni Lányinak, hogy túlságosan puhán zajlott le ez a rendszerváltás, és nem nyúltak hozzá ezekhez a nagy szocialista vízfejekhez. Hiszen miféle hozzáállás ez – akár a polgári kormányzás részéről is -, hogy a szlovákoknak kedvezve enged át több vizet, és hogy a töketlenségét milliárdos nagyberuházásokkal akarja palástolni.

[title size=”1″ content_align=”left” style_type=”single solid” sep_color=”#dd9933″ margin_top=”” margin_bottom=”” class=”” id=””]Nem négy gát kell ide, hanem több víz a Dunába.[/title]

Nem sunnyogó leszerződés a magyar érdekek arcul köpésével. Ide felelős döntéshozók kellenek és nem csak retorikai keménykedés. Ki kell söpörni a rendszerváltás maradékát végre az állami cégekből, és aki nem odavaló, azt meneszteni. Többek közt a vízügyből. De az MTA-ból is. Meg a MÁV-ból is.

És még sorolhatnánk…