Valami ilyen irány kell


Mi történt április 6-án?
Mindenki kiörvendezte magát a választási eredmények láttán, reméljük az összefosás képviselői végleg eltűnnek balfenéken, a balliberális „véleményformáló” értelmiséggel egyetemben. Nagyon úgy néz ki, hogy ezeknek itt nem terem babér 2018-ban sem, mint arra az ezúttal végre valóban tartalmasat mondó törökgábor rámutatott.

Tehát örüljünk, vigadjunk, most már azért kicsit nyugodtabbak lehetünk, hogy a függetlenpártatlanszakértői értelemben vett baloldal nem érhet hozzá a lengyellászlói értelemben vett kormányrúdhoz.
Mi történt itt az elmúlt 24-évben?
No, ez volt itt a narancs lead. Innen viszont akár el is kezdhetünk most már olyan fontosabb kérdésekkel foglalkozni, mint magyar modell, jólét, stb. Ez az előbbi mondat azt jelenti, hogy beleártanám magamat egy kicsikét a társadalompolitikába és a gazdasági összefüggések világába. Két táblázatot olvastam, amelyek persze, torzító értékeket mutathatnak, ésatöbbi, de mégis nagyon fontos összefüggéseket tartalmaznak.

Ezek alapján mondom én, hogy a mélyben nem történt itt a világon semmi. Hogy mi ennek az indoka, az politikai vélemény, magam azt a narratívát tartom hihetőnek, hogy 90-ben az ország néhány jó szándékú és rendkívül rutintalan jobbos politikust kivéve (akiknek egyébként a „jobbos” kifejezés per definitionem nem volt igazán világos, mert vagy harmadikutas népi agrárszociális, vagy kisgazda-demokratikus eszmerendszer hagyományain nevelkedtek) alapvetően nem történt elitváltás. Minden komcsi, meg úgynevezett „szakértő” maradt ahol volt, igen, az elitben. Hogy ez mennyire nem történt meg, arra példaként elég csak az ügynökkérdést figyelembe venni. Itt még 2014-ben is az tudott aktuális kérdés maradni, hogy hozzuk-e nyilvánosságra az úgynevezett ügynökaktákat.

(Ifjabb olvasóknak mutatóba: 89-90’ig volt egy kádári titkosszolgálat. Akkor volt egy botrány, úgy hívták, hogy Duna-gate, aminek következtében rájöttek, hogy még mindig van a politikai rendőrség, akkori nevén III/III és még jelentget is, tehát néhány prominensét kirúgták. Ez úgy 1-200 embert jelentett maximum, mindenki más maradt –és később ők is elhelyezkedtek nagyrészt. Ezek után átkeresztelték a III/ akárhányat mindenféle Hivatalnak, meg Szolgálatnak, rájuk ragasztották a „polgári”, meg a „demokratikus” jelzőket, és minden ment tovább, ahogy köllött. Na, az ügynökaktákat ezért nem lehet megnézni.)

A magyar út a meggazdagodáshoz, hogy még mindig a – divatos szóval – narratívát említve pedig azt jelentette, hogy az összes jövedelem 57%-a az állami redisztribúcióhoz jut, tehát a visszaosztásból részesülünk politikai kapcsolatainkon keresztül. Erre egészen 2010-ig a szocik illetve a volt szoci apparátcsikok voltak képesek. 98-2002-között is nagyrészt ők, mert egész egyszerűen nem volt annyi társadalmi kapcsolata a Fidesznek, hogy – szintén divatos szó – beágyazódjon.

Így gyakorlatilag felhizlaltak közpénzen néhány idióta volt párttitkárt, kisztitkárt akik haveri „vissza nem térítendő támogatáson” – azaz ingyenkölcsönön, amit a mi pénzünkön nyújtottak – vettek erőművet, kádkőgyárat, egyebeket. Aztán, ha ez még nem lett volna elég, ezeket még meg is szavazták később képviselőnek, miniszterelnöknek, stb. Ha valaki ezt szóvá tette, akkor rendszerint fasisztává lett. (Itt ki lehetne térni arra, mennyire ódivatú, tudománytalan és alkalmatlan szó a fasiszta, de láss csodát bevált 20 éven keresztül.) Ha a fasizmus vádja nem jött össze, akkor az épp aktuális „racionalizáló intézkedés” vagy „költségvetési kiigazítás” mellett még csaptak egy emberi jogokat és a meleg büszkeséget védő hacacárét, hogy a fiataloknak is meglegyen a show és felvették a hitelt az Ájemeftől. A vidéki nénit meg ugyanúgy lenézték, maradjon csak a tyúkszarban, bár a belvárosi értelmiség ezt már olyan hangosan nem emlegette, mert azért a jó tojást mégiscsak tőle kellett megvenni.
Beszéljünk végre őszintén!
Ám mégse erről szeretnék beszélni, hanem arról, hogyan néz ki ma a magyar társadalom. Pocsékul, kéremalássan. Jelenleg a KSH szerint legalábbis úgy állunk, hogy az 1990-es reálkeresetnél épp egy kicsit kevesebb kerül „a borítékba”, a megélhetési költségeink (l. fogyasztóiár-index) pedig kábé ugyanannyiak, mint 1985-ben voltak. 1990-ben tehát ugyanennyi volt a fizetés, és kábé a megélhetés is.

Tehát nyugodtan leírhatjuk a gazdálkodj okosan terminológiával, hogy visszakerültünk a kezdő körre, épp csak a csőd, a katasztrófa maradt el. Némi szerencsétlenség még ebbe is tud vegyülni: az államadósság nem sokkal marad el az 1990-es rendszerváltástól. Egy kis mentő narancs henger: a 2/3-os Fidesz-kormány gyakorlatilag annyit tudott tenni az elmúlt 4 évben, hogy ne omoljunk össze ismét, és kicsit csökkenjen. Ez siker. Ám sajnos a következő 4 évre ez kevés lesz, sajnos új idők új dalai következnek: itt b
izony komoly teendők vannak, ha nem akarunk véglegesen, teljesen és visszavonhatatlanul lemaradni Európa boldogabbik (nyugati) végétől.
A liberálkapitalizmus kudarca
Magyarországon egy rendkívül káros, visszataszító és alkalmatlan (l. függetlenpártatlan, hellerágnesi értelemben vett) szakértői bázis tartotta meg az irányítást 1990-ben. Az Antall-kormány csak lesett, hogy mi történik körülötte, és mire felocsúdott, már Horthy fasiszta urizálók alkalmatlan gyülekezete volt a sajtóban. Mindeközben kormányozni sem tudott, egyrészt azért, mert nem rúgta rögtön nekifutásból fenékbe az előbb említett függetlenpártatlanokat, másrészt azért, mert azt se tudta mihez fogjon és kapkodott, mint Bernát a ménkűhöz, harmadrészt pedig azért, mert gyakorlatilag a teljes „civil” szféra volt szoci ügynökökből, apparátcsikokból, egyéb nyalánkságokból állt.

Ez a civil szféra nevezte el magát  „liberálkapitalistának”. A liberálkapitalizmust onnan vették, hogy a Lukács György féle iskola marxizmus-leninizmus tanait az úgynevezett Adorno-Habermas-féle kritikai marxizmussal cserélték fel 68-ban, majd 85-90’ben egy gyors sakkhúzással elnevezték ezt az egész katyvaszt liberálkapitalizmusnak. Ehhez az internacionalista kommunizmus azért még megmaradt kedvcsinálónak, így bármi ami egy kicsit is nemzeti volt, és nem tették rá a kezüket, az mucsai lett tamásgáspármiklósi értelemben. Na ezek itt fújták a passzátszelet nagy erőkkel, mindig vigyázva arra, hogy a baloldal-liberál jó, a jobboldal rossz. Ha valaki átállt hozzájuk, debreczenijózsefi vagy kerékbárczyszabolcsi értelemben, máris pártatlan, nyugatos, bölcs konzervatívvá lett, akit szeretünk. Aki nem, az meg úgy járt mint a Sólyom László, aki ugyan próbált mindenféle jogállamról beszélni, és ugyan félig még ő is a balos narratívájukat regélte, de nem teljesen. Mindjárt lett nemszeretem elnök, aki bántja a szegény Ferit. Na aztán jött 2010, és utána 2014 április 6- és belebuktak.

Ebben a fogalmi rendszerben tehát a hellerágnesi értelemben vett liberálkapitalizmus kudarca következett be.

Azonban példátlanul nagy kárt okozott ez a kurzus: a valós gazdasági folyamatokat átpolitizálta és átideologizálta (lásd még: közpénzen felhizlalt párttitkár, kisztitkár) egyben megfellebbezhetetlen érzékelésüknek nem szabott semmi se határt.

Ja és ők magukat definiálták „nyugatos”-nak, tehát menőnek, a meggazdagodás egyedüli útjának. A magyar parasztnak megígérték a bécsi kávézót és a párizsi lakást, a proliknak meg egyenjogúságot, európai értelemben vett béreket, meg mindenféle más fikciókat. Na és emellett a magyar persze mindig egy kicsit olyan mucsai volt. Tulajdonképp a komcsi dumákat kajolta be tőlük a nép jó sokáig.

Azonban ne keverjük a szezont a fazonnal: a liberális kapitalizmus ugyanis nem azt jelenti, amit ők erről mondtak, ahogy a nyugat se az ő nyugatosságuk szerint működik.
A nemzeti modell jöhet
A második jobboldali kormány alapvető irányának az kell legyen, ami az átlag magyar álma: lakás, megélhetés, megbízható jövőkép. Biztató jelek voltak, azaz: elkezdték rendbe tenni az államapparátust. Ez jó, de távol áll a hatékonytól. Itt még csak a kezdeti lépések valósultak meg. A gazdaságot a szakadékból rántották vissza. Ez is jó, de messze van a szükségestől. Az első ciklusra ennyi volt a keret, ám meg kell szabadulni az ideológiai ballasztoktól, egyben fel kell számolni a törvényhozó államba vetett hitet. Akármilyen munka törvénykönyvét is hoz a kormány, a munkahelyek száma nem ettől fog nőni.

Itt ugyanis az 57% redisztribúciója zajlik, szakad szét a középosztály, nyugatra lépnek le mosogatóboynak a fiatalok és a népszaporulat meg negatív. Itt most nemzeti és jóléti rendszerváltás kell. A kezdetnek talán megteszi annak felismerése, hogy nem Svédországban vagyunk, tehát valódi adócsökkentésre van szükség. Értve adócsökkentés alatt a járulékokat, meg az illetékeket is – jómagyar nyelven a sarcokat.

Ez azt jelenti, hogy a „gazdaság kifehérítésében rejlő tartalékok”, meg a „szürkegazdaság felszámolása” nem létezik. Ez ugyanis az a jövedelem, amit az egyszeri magyar állampolgár zsebbe kap – valóban – és kajára, pelenkára, meg benzinre költ. Ha ezt valóban ki akarjuk fehéríteni, az sajnos egy módon megy: nem kell tőle elvenni. Egyáltalán minek ezt mindenképpen „kifehéríteni”, nem ők termelték meg maguknak? A korrupció ellen pedig tessék a NAV-ot vagy mi a csudát bevetni.

Az, hogy a GyES-GyED kb. 50-60 ezer forint (igen, lehet azt is célzottan átgondolni) egy kismamának, az megengedhetetlen. Így a kutya se fog szülni, a férfiak meg nem tudnak. Bravó, eközben a „női kvóta”, mint olyan tematizáló tényező. A valós egyenjogúság a nőknek meg ott tart ma, hogy, még egyszer: 50-60 ezer forintot fizetünk a kismamáknak.

A középosztály megvédésének és megerősítésének irányába tett út első lépéseként pedig valóban el kell kezdeni a munkahelyek megteremtését. A közfoglalkoztatás nem adekvát eszköz: szükséges rossz, de nem alternatíva. A magyar vállalkozásokat minden elérhető jogcímen támogatni kell.

Új otthontámogatási rendszer kell. Ma egy 23-35 éves –még ha viszonylag jól is keres- saját erőből nem jut lakáshoz. Az pedig mégiscsak morbid, hogy a 20-30 éves eladósodás, vagy a kedves nagyszülők halála az alternatíva egy fiatalnak ez ügyben.

Valami ilyen irány kell, majd meglátjuk, mit hoz a jövő.


  Piréz Róbert

"A bloggolás a háború folytatása más eszközökkel" Robert von Pirezewitz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.