Az osztrák kapunál kérjük vigyázzanak, az oldalsó szárnyak záródnak!

 

 

  

Egy, kettő, három… Hetvenkilenc, nyolcvan – wilkommen! Nyolcvanegy – állj! Ausztria péntek reggel óta legfeljebb háromezer-kettőszáz migránst enged át, de csupán nyolcvan menedékkérelmet fogad be. Azaz Németország felé gyakorlatilag átereszti, a saját területére viszont drasztikusan minimalizálja a letelepedni vágyó menekültek áradatát.

[title size=”1″ content_align=”left” style_type=”single solid” sep_color=”#dd9933″ margin_top=”” margin_bottom=”” class=”” id=””][/title]

Sőt: Johanna Mikl-Leitner belügyminiszter asszony szerint a számok még tovább fognak csökkeni. Bárhonnan is nézzük, kacskaringós utat jártak be a sógorok. Avagy: egy év sem kellett és a tárt karokkal köszöntő, befogadó politikától eljutottak a határzárig. A fura csak az, hogy miközben szép lassan megjött az eszük, a pofájuk ugyanolyan nagy maradt, ugyanolyan magas lóról osztják az észt és nácizzák a náluk értelmesebbnek bizonyult szomszédot.

A mostani intézkedés valóban hosszúra nyúlt politikai utazás volt. Konkrétan száznyolcvan fokot fordultak alig kilenc hónap alatt. Mert hol van már a tavalyi nyár, mikor még Magyarországot támadták a kerítés építés miatt. Aztán, mikor egyre nagyobb gondot, feldolgozhatatlan mennyiségű adminisztrációt, és végül társadalmi feszültséget okozott a bevándorló cunami, már ők is kezdték más szemmel nézni a helyzetüket. De közben is libnyafogtak a magyar kormány „idegengyűlölő intézkedésein”, csakhogy megfeleljenek az európai közbeszédnek és Merkel asszony kényes ízlésének.

De mielőtt valóban cselekedtek volna, még álnokosodtak egy kicsit. Hisz már november elején belekezdtek a saját kerítésük megépítésébe, mégis: mind a belügyminiszter, mind a kancellár is úgy fogalmazott, hogy a kerítés végül is „nemkerítés”, hanem „kapu, oldalsó szárnyakkal.” Persze, a hülye is tudta, hogy változás vette kezdetét a sógoroknál, hisz hátraarcot parancsoltak választott politikusaiknak az osztrák polgárok.

De úgy tűnik, hogy a „nemkerítés” nem állította meg a migráns-áradatot, így nem nyugtatta meg az istenadtanépet sem.

Így – köszönhetően a népakaratnak – már ott tartunk, hogy lezárták Ausztria déli határát, beléptető pontokat építettek ki és minimalizálták a be- illetve az átengedhető migránsok számát. És ami az igazán nagy politikai hátraarc, az a menedékkérők, azaz az Ausztriában letelepedési lehetőséget kapók számának napi nyolcvanra csökkentése. Amely egyébként jóval a Merkel által elképzelt lázálom, a migránsok kvóta szerinti elosztásának tervezett száma alatt van. Egy nap sem kellett, meg is kapták a kioktatást a kvótakoalíció maroknyivá csökkent politikusaitól. De mindez valószínűleg kevésbé hatja meg az osztrák kormányt. Sokkal inkább lényeges számukra, hogy megfeleljenek a polgárok szándékának, ellenben úgy esnek pofára a következő választáson, mint figyelmetlen migráns a gyodán átugorva.

Mindenesetre tényleg komolyan gondolják, hogy ha elérték az előírt számokat, akkor lezárják a nyitott kapukat (gondolom az oldalsó szárnyak segítségével), a menedékkérőknek pedig meg kell várniuk a következő reggeli határnyitást. A belügyminisztérium szerint reggel hat órától este tíz óráig zajlik majd az átléptetés és tényleg számolni fogják a menekülteket.

Azért elgondolkodtató, hogy milyen furcsa helyzeteket produkál majd ez az újabb felemás osztrák terv. Mondjuk este kilenckor megérkezik egy négytagú szír család a Spielfeldnél lévő határátkelőhöz. Menedéket kérnek, mert hallották, hogy Bécsben lehet cukrászdát nyitni. A határőr eléjük áll és számol. Majd, mivel látja a tabletjén, hogy hetvenkilencnél tartanak, felteszi a kérdést, hogy ki jön át ma, és ki várja meg a reggelt? Aztán elgondolkodik. A két gyerek mégsem jöhet kísérő nélkül. Ha mégis, akkor az sokba fog kerülni. Gyermekvédelem, dajka, stb. Logikusnak tűnik, hogy a családfő jöjjön. De a határőrnek ekkor hirtelen eszébe jutnak az elmúlt hónapokban elkövetett „nemi erőszakolások”. A legtöbb elkövető ugyanis azzal magyarázta tettét, hogy nem jöhetett vele a család, és életerős férfiként nem bírt a szexuális vágyaival. Így félő, hogy nem bírja ki a családfő sem az estét, és elmegy egy uszodába, vagy egy diszkóba nőket fickifickizni és nem veszi észre rajtuk a piktogramot… Hát akkor jöjjön az anya? Az se sokkal jobb! Mégsem lehet egy családot így szétszakítani. Jó megoldás tehát nincs. Legfeljebb az, ha még az országon áthaladók száma nem érte el a meghatározott mértéket, és határőr hősünk rá tudja beszéli őket arra, hogy inkább Berlinbe, vagy Kölnben menjenek, mert ott még van hely és sokan még mindig szívesen látják őket. Legalábbis szerinte. És a németek szerint?

Az pedig már csak hab a tortán, hogy az átlag osztrák politikus mennyire rabja a píszi közbeszédnek. Hisz, miután életbe lépett a belügyminiszter rendelete alapján az egyik legkeményebb határzár, ahol még meg is számolják (nettó nácitempó – mondaná rá az osztrák, ha nem ő lenne az “elkövető”) a bevándorlókat, képes továbbra is a közös európai megoldás szükségességéről makogni. „Nem szabad egymás ellen dolgoznunk, hanem közösen kell behúzni a féket” – hangsúlyozta közleményében a belügyminiszter. Illetve: „Az osztrák kormány továbbra is kiáll Angela Merkel német kancellár mellett, de meggyőződése, hogy csak tagállami szintű intézkedésekkel lehet eljutni a menekültválság európai megoldásához”.

Tehát Európa közös fellépése a belügyi sógorasszony szerint az, ha Ausztria egyoldalúan életbe lépteti a határzárat, egyeztetés nélkül minimalizálja a belépők, illetve a letelepedők számát, majd várja, hogy az összeurópai megoldás, akár egy sült galamb, az ártatlan csodálkozástól nyitva maradt száján berepüljön.