Macron és a négerek

 

 

  

Már mindenki látta a képet Macron francia elnökről, amint félmeztelen, izzadt helyi lakosokhoz simul gyermeki mosollyal az Antillákon tett látogatása során. Sokan sokféleképpen értelmezték és értékelték a performanszt, egyesek szerint a buziságát nem bírta leplezni nagymamája távollétében, de inkább simán az a helyzet, hogy a francia elnök, a hazája gyarmattartó múltjából származó multikulturális zűrzavarban próbál hason csúszva népszerűséget szerezni.

Egykori gyarmatbirodalma éppúgy hozzájárult Franciaország identitásának kialakításához, mint a csigaevés, a büdös sajtok, a túlünnepelt borok, vagy az irracionális pökhendiség. A francia országimázs szerves részét képező gyarmatosító magabiztosság, kulturális expanzió mára átadta helyét a nyugat-európai ember félelemérzet nélküli önhittségének és kreténséggel határos naivitásának.

Ennek laboratóriumi példája, ahogy most ez a gazdag, befolyásos fehér politikus elment egy egzotikus szigetre és egzotikus embereket fogdosott. Úgy dörgölte hozzájuk a picsáját, ahogy kanos tacskó a gazdi lábát támadja. Igazán progresszív, ilyennek kell lennie ma egy modern államférfinek. Meg egy államnőnek is amúgy, lásd Theresa May, nagyvonalúan is csak kínosnak nevezhető afrikai tánclépéseit.

Macron ugyanazokkal a művi, bárgyú is erőltetett gesztusokkal operál, amivel az összes egykori gyarmatosító, ma már hiperliberális és toleráns nyugat-európai ország – élükön Hollandiával, Belgiummal – próbálja értelmezni a múltját és pozitívumként beállítani a rajtuk maradt következményeit. Mintha az Európát a ’60-as évektől elöntő kulturális és etnikai káosz valami kedélyes társadalmi kísérlet eredménye lenne, nem pedig a gyarmatosítás elkerülhetetlen következménye. Már hallom is a fölényes/felháborodott ellenvetéseket: „ezek nem gyarmatok!”, „ezek amúgy is tengerentúli megyék (minek a franciáknak ilyen?), „hagyjuk már ezt, az régen volt, ez meg most van”.

Sőt, a gyarmatosítás tulajdonképpen humánus kísérlet volt elmaradott népek szellemi és egzisztenciális felemelésére. Csak végül nem sikerült.

Mindenesetre a gyarmatosításnak praktikus társadalmi hatásai voltak: a közvélemény felé a hatalmat garantáló erőt jelképezte, és táplálta a felsőbbrendűség megnyugtató kollektív tudatát. Gazdaságilag pedig a mágnások és az államkassza profitált belőle. Romjaiból mára nem sok haszon húzható, csupán filléres népszerűséghajhászásra jók.

Macron is ezért ment az Antillákra. Mert a régi gyarmati négerekből választópolgárok lettek, vagy azok rokonai, és a bűntudatba és toleranciába csomagolt propaganda a hatalomban való túlélést jelentheti.

De nekünk miért kell ezzel foglalkoznunk? Mert – akár akarjuk, akár nem – ez már nem csak francia belügy, hanem európai kérdés is. A francia elnök nagy híve az egységes, központosított Európának, sőt, annak vezetésére is kijelölte magát, Merkel asszony francia helytartójaként. Nem mi kértük ezt, ő akarja. Ha viszont így van, ő Európa erős embereként égeti magát karibi gengszterreperekkel. Üzen nekünk is, rasszista kelet-európaiaknak, akikbe olyan kevés szolidaritás szorult, hogy szerinte az uniós tagságra is méltatlanok vagyunk: így kell nyitottnak lenni, ez a norma.

Ha ezek a népszerűséghajhász performanszok a nagy világfalu megteremtésére irányulnak, akkor köszönjük, nem kérünk több ilyet. Reméljük a fejlett nyugati választópolgároknak sem kell ez.