Armstrong, április 4, választás

 

 

  

Hogy mi köze ennek a háromnak egymáshoz? Azt is elmondom. Persze látszatra semmi. De ez is olyan, mint a ’80-as évek búcsús céllövöldéiben a kacsintós pénztárca. Nem mindegy, hogy csak egyfelől nézzük, vagy jól körbejárjuk. Mert a dolgok valahogyan minden oldalról mindig teljesen mást mutatnak.

Újra telibe hazudja a közösségi oldalakat például egy képpel, amely szorosan kapcsolódik az „ember nem is járt a Holdon, az egészet egy stúdióban vették fel” kezdetű idiotisztikus mantrához. A montázs első fotóján Armstrong szkafanderének csizmarésze látható. A csizma talpa sima. A montázs második fotóján Armstrong talpának keresztben recés lenyomata, a Hold felszínén.

Az avatatlanokból ez a manipuláció azonnal kiváltja az „aha” érzést. Aki pedig kicsit is járatos az igazság keresésében, az tudja, hogy az űrruha talprészére a Holdra szálláskor az űrhajósok egy nehéz, fémtalpú csizmát húztak.

Csak hát ugye, a jó hazugság attól működik, hogy nagy adag igazságba van csomagolva.  

Ugyanez érzékelhető az ellenzéki retorikában, amikor milliárdos stadionépítésekről beszélnek, és közben elfelejtik a tíz, a száz, az ezermilliárdos egyéb beruházásokat. Nagyjából, mintha azért szidnának egészségtelen életmódjáért egy élsportolót, mert a napi 10 óra edzés, meg a helyes táplálkozás után este megeszik egy sportszeletet.

Persze április negyedike táján ezek az ócska posztkommunista agitációk még jobban fájnak. Aki élt a késő Kádár-korban, az tudja, hogy ilyenkor a nép kitódult az utcákra, és államilag kötelező jelleggel megünnepelte a „felszabadulást”. E jeles napon a magyar nép a keblére ölelte, és megmentőjeként szopta le emocionálisan a baráti szovjet népet. Mert hisz felszabadítottak minket. Attól a jelentéktelen ténytől eltekintve, hogy az orosz tankönyvekben (ahogyan korábban a szovjet könyvekben) a mai napig okkupácijának, azaz megszállásnak nevezik Magyarország elfoglalását.

Valahogy ehhez a két analógiához lehetne társítani ezt a mostani kampányt, minden idők legmocskosabb kampányát.

Armstrong lábnyom-tagadóinak méltó utódai azok a puhapöcsű, vállnélküli nyomingerek, akik csecsszopónyivá megnőtt értelmükkel diktatúrát kiáltanak. Közben pedig ide-oda kötött szövetségekkel, és visszaléptetési kenőpénzekkel kívánnak megnyerni egy demokratikus választást.

És méltó utódai azoknak, akik felszabadulásnak mertek nevezni egy megszállást. Ők azok, akik legszívesebben éjjel a párna alá raknák saját magyarságukat, hogy azt reggelre harminc ezüstért elvigye a Brüsszel nevű gnóm. Pont, mint tejfogat a fogtündér. Ők ábrándoznak Európai Ügyészségről, börtönbe zárásokról, pogromokról.

Mindezekről pedig azt hazudják a választók szemébe, hogy felszabadítás.

Így a vége felé, a választás előtt csupán négy nappal, az ember szeretné azt hinni, hogy április nyolcadika után ennek az egész őrületnek egyszer, s mindenkorra vége lesz. Sajnos van egy rossz hírem. Akkor kezdődik csak az igazi küzdelem. És még csak azt sem mondhatjuk, hogy mire a levelek lehullanak… mert nem kemény hónapok, még csak nem is kemény évek, hanem kemény évtizedek elé nézünk.

S ezeknek a kemény évtizedeknek a legelején nem árt tudatosítani néhány fundamentumot: az ember járt a Holdon, április negyedike megszállás volt, és egy liberós komcsi szava csak annyit ér, mint szélfútta száraz ugróegér-szar a Szaharában.