Amikor a nyúl viszi a vadászpuskát, vagyis az indexált társadalomtudomány

 

 

  

Egy hosszú cikkben elemzi az Igazság és Megfellebbezhetetlen Tudás Vezénylő Csillaga, Szentkirályi Balázs, Index publicista a Vooorbánrendszert. Közgazdaságinak álcázott fejtegetések; nagy, tetszetős, interaktív táblázatok; minden csillog-villog, rendkívül hihetőnek tűnik; az Orbán kormány pedig végleg, visszavonhatatlanul megkapta az „autokratikus” és a „diktatórikus” jelzőket. Nyilván azért, mert sárba van tiporva a sajtószabadság, ahol semmit nem szabad leírni.

Hát ez nyilván akkor, ha ott leírták, akkor úgy is van. Mi itt a Toronyházban, az emberarcú fasizmus fellegvárában ezennel megkövetjük a Zindexet, hamut szórunk a fejünkre, burkába burkolódzunk, s azonnal kivándorlunk valamelyik bajdzsán, vagy isztán-végződéssel rendelkező demokráciába. De az emberarcú fasiszták is néha élnek a kritikai érzékükkel, s ezért aztán elkezdett minket furdalni a kíváncsiság kisördöge, hátha nem igaz ez a kiváló dolgozat.

Vagyis mi az, ami a kiváló liberális gondolatmenetben félrement?

Az, hogy minden emberi szimpátiánk ellenére az önazonosságtudatuk hamis. Rossz a narratíva. Egyszerűen fogalmazva az alaptézis, az axióma hibás. A helyes kiindulópont ugyanis abszolút más, mint amit ők mondanak. Ettől még a dolgozatnak vannak helytálló megállapításai, de mégis érdemes néhány dolgot konkrétan, s egyértelműen megvizsgálni. Két alapprobléma van a dolgozattal.

1. Az úgynevezett magyar alkotmányos jogállam a 89-es, úgynevezett liberális alkotmány ellenére sem volt alapstruktúrájában sem alkotmányos, sem liberális, sem jogállam igazán. (Ha engedményt akarnék tenni a cikkírónak, akkor azt mondanám, hogy Alaptörvény meghozásáig sem volt az, s jöjjön a jobboldalnak a rossz hír: azóta sem az.)
2. A magyar úgynevezett nyugatos balliberális elit pedig sem nem nyugatos, sem nem liberális nem volt, sőt, még csak nem is elit a szó eredeti értelmében. (Meg még baloldali se igazán, a szó nyugatos felfogása szerint.)

A magyar alkotmányos „liberális” jog(szolgáltatási)rendszernek ugyanis három alapproblémája van. Az Ae, annak „gyermeke” a Ket, a Ptk és a végrehajtás.

Az első érvem az, hogy az alkotmány ugyan demokratikus volt horizontálisan, vagyis volt hatalommegosztás, meg hatalmi ágak, meg különböző szép és jó dolgok, a hatalmi ágak csúcsain úgy is működtek a dolgok, ahogy kellett volna. Csak egy szinttel lejjebb már nem egészen, s még lejjebb pedig már egyáltalán nem.

A közigazgatási eljárási törvény és a közigazgatás egésze ugyanis 54. évi államigazgatási eljárási szabály volt 2004-ig, s azon alapul a mai is. A polgári törvénykönyv a Ptk az 59. évi törvény volt, amelyből (kis egyszerűsítéssel) a „szocialista” jelzőket húzták csak ki. A végrehajtás és igazságszolgáltatás hatalmi ágainak személyi állománya teljesen érintetlen maradt, s a jogszolgáltatás pedig azóta is problémákkal küszködik.

Hogy a szociálpszichológusok is örüljenek: az úgynevezett demokráciánk „Top down” struktúrában volt demokratikus, ami magyaros értelemben azt jelenti, hogy egymás között a nagy bácsik szép elvek szerint vitattak meg kérdéseket, a kis prücskök pedig bekaphatták, ahogy mindig is volt, sajátos történelmünk minden egyes periódusában. (Nem, Tölgyessy Peti bátyánknak nincs igaza, a monarchiában sem volt fenékig tejfel a zélet a parasztoknak, s városi polgároknak.)

Itt jutunk el a következő problémához, az úgynevezett „nyugatos elit” kérdésköréhez.

Az ugyanis nem volt az. A valódi magyar elitet 1944-től 1956-ig a két őrjöngő totális rendszer teljes mértékben, tökéletesen és visszavonhatatlanul lefejezte. A 44-es nyilas hatalomátvétel a zsidó-polgárosult elitet tüntette el, 45-után a kommunista pedig az arisztokrácia maradványai, a parasztpolgárság (l. kulákok) és a magyar polgárosult elit kapta meg a végítéletét. Gyakran fizikailag és szó szerint értelmezendően. ’56-után Kádárék pedig már csak a maradványokat tüntették el.

A jelenlegi szociológiai értelemben vett „elit”, – mivel a rendszerváltásban nem tetszettünk forradalmat csinálni – édesgyermeke a rákosista (l. Apró klán, stb) és a kádárista klientúrának. Nagyon sajnálom, 1990-től kitartóan ez az csoport privatizált, („eredeti tőkefelhalmozott”), és egész 2010-ig minden komolyabb pozícióban ez a csapat volt. Attól még, hogy sokszor leírták magukról a pártlapjaikban (Népszabadság, Népszava, stb.), hogy ők a baloldali, demokratikus és liberális elit, a tény nem változik, hogy ők a kommunista klientúra tagjai vagy leszármazottai.

Ők emellett még csak nem is nemzeti klientúra.

A cseh, a lengyel és a szlovák privatizáció képes volt megtartani nemzeti kézben a cég és egyéb vagyont. (Amellett, hogy nem keverjük a „nemzeti szót az „állami” szóval, hangsúlyozom..) Magyarországon nem sikerült ott tartani. Itt rablóprivatizáció folyt, és a stratégiai ágazatokat konkrétan darabokra vágva elkótyavetyélték. Persze van üdítő kivétel is. Például a MAL egy ilyen. Amikor az ember jó szoci kapcsolatokkal megmarad vezető a páratlanul béna és amatőr Antall kormány alatt, mint főosztályvezető, azt a jó Horn Gyuláék segítségével vásárol magának egy alumíniumipart Szabó Pali haverjával, aki még Gyurcsánynál feltűnt.

Mit is ír a jobboldali elhajlással nem vádolható Magyar Narancs?

„Az 1994-ben hatalomra kerülő Horn-kabinet viszont a privatizáció felgyorsítása és a Hungalu megszüntetése mellett döntött. A cégek eladása főleg akkor vált sürgetővé, amikor kiderült, hogy a költségvetés a szakadék szélén áll, nem lehet újabb milliárdokat az ágazatba pumpálni. Ekkor nevezték ki a részvénytársaság élére a jó válságmenedzser hírében álló Bakonyi Árpádot és Szabó Pált – az előbbi a társaság elnökeként, az utóbbi a Hungalu vezérigazgatójaként tevékenykedett. Az ÁPV Rt. felügyelete alatt a vezetőség közel két év alatt eladta az összes nagyobb céget, majd 1997 szeptemberében a privatizációs szervezet határozatban mondta ki a részvénytársaság 1998. január 1-jén kezdődő végelszámolással történő megszüntetését.”

Még egyszer, vesz magának egy alumíniumipart. (Ettől függetlenül az ember még a jobbak közé tartozott, nem szétdarabolta és anyagáron eladta az ágazatot, hanem fenntartotta és bővítette. Ebbe a sikertörténetbe kissé kellemetlen részként illik bele a vörösiszap-katasztrófa, de ne akadjunk fenn a részleteken.) Vagy mondjuk anyós kölcsönéből veszünk magunknak egy timföld és korundgyártást. (Ugye ismerős a mi jó exminiszterelnökünk, a Feri…)

Édes Jóistenkénk, és ők voltak a jó példák (!), akik nem csak úgy anyagáron dózeroltak be egész iparágazatokat, hanem voltak szívesek legalább részben érteni hozzá (vagy olyanokat felvenni tanácsadni) és megtartani saját tulajdonukban….

Szóval ez itt klasszikus komprádor klientúra volt, s maradt.

Amikor emellett felnövekvőben vannak jobboldalon nagyjaink, így különösen Árpikusz meg Lorenzó, akkor sose felejtsük el, hogy ők a 100-ból kettőt tesznek ki, s nem egy „alumíniumipart” vásároltak maguknak, hanem az irtózatosan elbillent baloldali komprádor klientúra ellen képeznek (minimális) ellensúlyt. (Ettől persze nem válnak szerethetőbbé, de a tények makacs dolgok.)

Úgyhogy a féltudású magyar elit, amelyről az index értekezett NEM elit. Az a komprádor klientúrája a szocialista pártnak. A magyar elit ugyanis MOST kezd egyáltalán lassan, (és ugyanúgy nem túl szimpatikus, de még mindig elfogadhatóbb módszerekkel) kialakulni. Aztán elkezdhetünk vitatkozni, merre kéne menni.