A vállfa-módszer

 

 

  

Kerot nem a túlfűtött médiafelhajtás zavarta. Megszokta már a felzaklatott érzelmeket, hisz fél életét ripacsok, hisztérikák, öntudatos féltehetségek és csak néhány igazi zseni társaságában töltötte. Inkább amiatt dühöngött, hogy úgy tűnt, hiába a küzdelmes évtizedek, a sikerek, mégsem értik őt igazán. Nem látják azokat a mélyebb összefüggéseket, amiket ő. Nem látják azokat a misztikus szálakat, amelyek összekapcsolják, összetartják és működtetik azt a megfoghatatlan valamit, amit a hétköznapok embere valóságként élt meg. Mint a lét valódi értője és alázatos megfigyelője, önmagára is csak, mint eszközre tekintett, ahogyan eszközök voltak azok a tárgyak vagy mozdulatok, amelyeket módszereiben alkalmazott.

Napokig nem is vett tudomást környezetéről, az állítólagos botrányról, figyelmét teljesen lekötötte az önvizsgálat, és mint önmagának később bevallotta, az önsajnálat. Ebből az apátiából végül egy defekt rántotta ki. Egyik este történt, miután kocsijával beállt a kertbe, de az okára csak reggel jött rá. A kertkapu előtti felhajtón, azaz gyakorlatilag az utcán valaki, vagy valakik ajándékkosarakat, cserepes virágokat, süteményes tálakat, füstölőket, virágszirmokat, egzotikus gyümölcsöket, drága borokkal töltött üvegeket, fényképeket, díszes levelezőlapokat, és ezernyi más mindenfélét hagytak. Ő pedig a sötétben áthajtott mindenen, egy porcelán macskaszobor darabjai pedig cafatokra szaggatták a gumiját. De Kero már nem volt mérges a defekt miatt, mert abban a pillanatban megértette, hogy az életműve beért, hogy végre mások is ráeszméltek, mivégre is született ő igazából erre a világra.

És most, íme, segítséget kértek tőle. És ő segíteni is akart.

Hát így kezdődött Kero új élete, és ahogy fiatalos lendülettel igazi tehetségének kibontakoztatásához látott, idővel elmaradtak kapuja elől a felajánlások is, így a defektek száma is rohamosan csökkent. Végtére is a modern technika világában végül mindenki a titkárnőjéhez fordult, és neki minden rászorulóra jutott ideje. Egyetlen dolog nem hagyta csak nyugodni, egyetlen reggelre a kapujához készített tányér, amelyen, mielőtt áthajtott volna rajta, kis, csokoládékrémmel töltött mackóformájú sütemények voltak toronyba halmozva, ami miatt még morgolódott is egy sort, míg meg nem találta a jobb első kerékre tapadt maszatos papírdarabot az üzenettel: Hívj fel! Fontos! Teddy

Azon az estén, ahogy hívatlan vendégéhez közeledett, meglassította lépteit, és azon morfondírozott, vajon hogyan mászott át Teddy a kerítésen, bár legbelül tudta, hogy számított erre a látogatásra, és ezzel is csak az időt próbálja húzni.

Különben kellemes, koratavaszi éjszaka volt, a szél is elült.

Teddy Keronak háttal ült és a miloi Vénusz gipszmelleit próbálta eltalálni a szökőkút köré felszórt kavicsokkal, időnként azonban megdermedt és a víztükörbe bámult. Szinte észre sem vette, ahogy Kero mellételepedett.

– Hát mégis eljöttél Teddy szívem – tette esetlenül a vállára a kezét, de Teddy egy rándítással lerázta magáról a közeledést. Kero érezte, hogy ezúttal egyenesen és határozottan kell beszélnie. – A Verebes, de még a Baló is megértette, hogy rajtuk nem segít a módszer, te miért nem tudsz megbékélni vele? Nem vagy már mai gyerek Teddy, és látod, mindenki így szeret téged, ahogy vagy. Teddy szeme haragosan villant. – Mióta ennek a dolognak híje ment a vállfával, a fél belvájos a módszejedről beszél. Szépen meg is tollasodtál a megjendelésekből. Állítólag máj külföldjől is fogatsz felkéjéseket, sőt a Komédiásban azt beszélik, az egész Habsbujg-családdal leszerjződtél, és hogy csejébe a Commoi-tavakohoz jájsz nyajanta egy villába üdülni. Engem, jégi bajtájsadat, őszinte kjitikusodat meg elkejülsz. Tudod milyen kellemetlen magyajázkodni, hogy miéjt nem kéjek segítséget tőled, mikoj igenis kéjtem, de te megtagadál engem, Kejo!

Kero nagyot sóhajtott, hiszen neki is fájt, hogy képességei nem terjednek ki Teddy problémájára. Csendesen, szinte suttogva ismételte el, amit már ezerszer elmondott, mindhiába, és tudta, hogy még legalább ugyanennyiszer kell vigaszt nyújtania barátjának, akin nem tud segíteni. –Teddy, ez mindenkinél másképp van. Van, akinél ez egy rosszul eltanult berögződés, egy hibás családi minta, amiről legtöbbször az egyik, szintén problémákkal küzdő szülő tehet. Van, akinél a genetika furcsa játéka, a rendellenes fejlődés okozza. A te eseted azonban egészen más Teddy, amelyre nem megoldás a vállfa-módszer. Te egészen egyszerűen ilyennek, kicsit másnak születtél, és ezt így kell elfogadnod. 

Teddy lehorgasztott feje eközben már szinte a térdéhez ért, annyira meggörnyedt Kero szigorú, de igazságos szavaitól. Kero pedig várt, a csöndet figyelte. A pillanatra koncentrált, és próbálta belőle kibontani az enyhülést, a bizakodást, amit körülöttük a természet is árasztott magából. Végül most is, mint annyiszor, a színpad sietett a segítségére, és már mosolyogva fordult Teddyhez. – Emlékszel a kedvenc dalunkra? Hát hogy szól a refrén, Teddy? – és már dúdolta is, és kisvártatva Teddy is csatlakozott, aztán már együtt énekelték „…A fontos az, hogy úgy legyen, az hogy mindenki másmilyen, a zene is csak ettől igaz, s a dal csak így lesz szép…”