A székelyek lógjanak, vagy az apafarkasé?

 

 

  

A románok szép arcú miniszterelnöke, Tudose úr elnyilatkozta magát, miszerint ha valaki Erdélyben kitenne egy székely zászlót, akkor az lógni is fog mellette. Nomármost minekünk a kiváló román miniszterelnökkel kapcsolatban Vlad Tepes és Thomas le Marle eljárásai jutottak eszünkbe. Továbbá Romulus és Remus, meg Romanus. Azért írjuk Thomas le Marle-t, mert a franciák a vlachok nagy barátai, Vlad Tepes pedig ugye oláh volt. A latin-román eredetmondáról is szó esik majd.

Mielőtt belevágnánk az értekezésünkbe, amelyet a finoman metszett arcú román miniszterelnök nyilatkozata ihletett, megjegyeznénk: sajnos nem halljuk a Transparency International, Helsinki Bizottság, és egyéb jogvédő szervezetek, továbbá az európai nagyságok elítélő nyilatkozatait. (Nyilván kicsit rossz a fülünk.) Pedig az akasztással fenyegetés egy miniszterelnöktől – szerény véleményünk szerint legalábbis – nem tűnik européer viselkedésnek. De inkább kezdjünk neki!

A két említett úr eljárása a következőképpen magyarázza a kapcsolatot Tudose miniszterelnök nyilatkozatával. Először a lógásról! Thomas le Marle XI. századi frank főúr, fedőnevén a „veszett kutya”, megint mások szerint az „antilovag” a saját hímtagjukra függesztette fel a derék pátereket, amely tag a rá függeszkedő súlynak köszönhetően kiszakadt, s a nemes szerv ezek után a tetőről lezuhanó test után esett, érezhetően megviselve a korábbi tulajdonosokat. Ezt javasoljuk figyelembe venni Tudose úrnak.

Másodszor az alátámasztásról. Vlad Tepes kedvelt eljárásai pedig a karóba húzás és az élve megfőzés voltak. A karóba húzásról így nyilatkozik a szakirodalom: „Természetesen apróbb eltérésekkel találkozhatunk itt-ott, de minden esetben az áldozat alsó testnyílásába egy kihegyezett, zsírral bekent fakarót applikáltak, majd fokozatosan a testbe vezették azt. Az igazán szakszerű hóhérok a létfontosságú belső szervek kikerülésével tudták ezt a műveletet végrehajtani, elkerülve a delikvens szinte azonnali halálát. Ennél fogva tehát a kivégző szaktudásán (és rosszindulatán) múlott, hogy a karóba húzott egyén mennyi ideig maradt életben: a korabeli feljegyzésekre, és biológiai ismereteinkre támaszkodva ez a skála néhány másodperctől egészen 2-3 napig terjed, de találkozhatunk 6-8 napról szóló beszámolókkal is, ám ezek hitelessége némileg kétségbe vonható. Egyes régi írások szerint nem volt szokatlan, hogy a halálraítéltek inkább fogukkal marcangolták szét saját ereiket, vagy verték a falba fejüket, hogy a borzalmas kínok alól mentesüljenek.”

Ez szintén eszünkbe jutott Tudose úrral kapcsolatban. Ám Vladdal kapcsolatban más is asszociációs körbe került.

A derék Vlad, bizonyos legendák szerint halála után is boldogította népét, akkor már nem emberei tiszteletére, inkább vérére szomjazva. Utólag erre alapozva el is nevezték a románok Törcsvárat Drakula kastélyának, mondván, jöjjenek a hülye turisták, csinálunk mi Drakulavárat is.

Lehet, hogy akár járt is ott – (román) történészek szerint.

Ehhez persze kicsit át kellett alakítani az erődöt, nyilván a történelemhamisítás közepette csattogtak a szőrös román talpak az évszázados köveken. Ezen notórius história-átértelmezés amúgy eléggé jellemző rájuk, ám tudomásunkra jutott, hogy a megcsavarintott, ellopott eredetmítoszaik közül van egy, amely mélységes igazságot takar, egyfajta biológiai szükséghelyzetben.

Csináltak ők persze más csalafintaságokat is, például ha Kolozsvárra megyünk, megtapasztalhatjuk a Mátyás szobor után, hogy a mi jó Hunyadink valójában román történelmi személyiség volt, vagy ha Marosvásárhelyt járunk, akkor a főtéren a „román templomban” belül a falra festve, képregényszerűen értesülhetünk arról, hogy a magyar vitézruhás urak verik a szegény oláh pásztorokat. Szintén Marosvásárhelyt találkozhatunk Viteazul Mihai (fogatlan oláh rablóvezér) fejszobrával is, ahol a kőbe belevésve a birodalmát láthatjuk, melynek nyugati ékköve Dibritini. Sokat gondolkodtunk azon, vajon mi lehetett e nyugati ékkő, majd rájöttünk, hogy mi magyarok (hibásan) Debrecen néven ismerjük e települést.

Ám félre a hamis cinizmussal, sehova se vezető élcelődéssel!

Jöjjön az igazság, melyben bebizonyosodik, az igaz eredetmítosz, az ősforrás. Mint azt mindenki tapasztalta, aki arra járt, szinte minden romániai városban találkozhatunk azzal a szoborral, ahol a művész rendszerint az anyafarkas alatt ábrázol két kis fiúcskát, amint a jószág saját emleiből eteti meg az isteni eredetű gyermekeket.

Nos, tudvalevő, hogy ezen mítoszuk a Romulus és Remus mondáján alapul, ezért is nevezik magukat románnak. Mint ismeretes, Romulus és Remus a rómaiak alapító atyjai voltak, ikertestvérek. Őket az anyafarkas szoptatta a legenda szerint. Ez is van szoborba álmodva.

Más források bizonyos kitétellel igazat adnak ennek a legendának, s mi elfogadjuk ezeket a forrásokat, továbbá közöljük is a legendát.

A beavatott körök úgy értesültek, hogy Romulus és Remus büszkélkedhetett egy harmadik ikertestvérrel, a román nép igazi atyjával, Romanussal. 

Azonban a legtöbbször úgy esett, hogy az anyafarkas, amelynek hat kölyke volt, így bizony már csak Romulust és Remust tudta megszoptatni. Vagyis Romanusnak éhségében már csak az apafarkas jutott.

Sajnos azonban ennek ábrázolását valamiért a szobrászok mellőzték, de egy (történelmi léptékkel mérve) kis idő múlva a természet mindezt pótolta, és megszoborta nekünk a román miniszterelnök arcát. Ami a kompozícióból a fasz.