A Pröhle-vitához

Nagyon óvatosan illik nyúlni a mostanában a sajtóban keresztülgördülő Pröhle-vitához, ugyanis sokan megsértődtek, s fognak is, sőt, sokan már amúgy is meg voltak sértődve. Nekem azonban erről az egész kérdésről a két tábortól radikálisan eltérő álláspontom van, amit, ha szabad, most meg is osztanék. Mivel borzasztó hosszú eszmefuttatásra számíthatnak, kedves olvtársaim figyelmét felhívom, hogy nagyon sokáig fog tartani a dolog. Akik velem tartanak, üdvözlöm őket, s örülök, hogy együtt gondolkodhatunk!

Az egyik tábor – a Magyar Idők – szerint Pröhle immáron a nyolcadik narancs év után fölöslegesen, ám nyilván nem szándék nélkül osztogat a balosoknak. A másik tábor ezen felháborodik és azt mondja, hogy de a valódi kulturális értékek pártfüggetlenek, és micsoda disznóság az, hogy itten belenyúl a politika a kultúrába. Talán nem lepek meg senkit azzal, ha azt mondom: a második mondattal maradéktalanul egyetértek.

A valódi kulturális értékek természetesen pártfüggetlenek.

De vajon beszélhetünk-e valódi kulturális értékekről, politikai viszonyrendszertől, sajtótól független, objektív „magaskultúráról”? S mikortól, főleg kik szóltak bele (s kik nem) az oktatás-kultúra területének alakulásába?

Jelen pillanatban ugyanis a helyzet a következő: az úgynevezett „kánon”, amely a magyar irodalom oktatásában, vagyis tulajdonképpen az irodalom érettségi tételeiben ragadható meg a legtisztábban – továbbra is ugyanolyan, mint volt. Jellegében nem változott, legfeljebb bővült néhány úgynevezett „jobboldali” szerzővel. 

Hogy pontosabban megvilágítsam a problémát, egy nagyon egyszerű példával élek, a történelem oktatásából: a kommunizmusban nagyon szép marxista dogmatika alapján tanították a históriát, tankönyvi alapokon.

Volt a rabszolgatartó társadalom, a feudalizmus, a kapitalizmus és  – természetesen – a fejlődés koronája, a szocializmus. Ez máris a dialektikus marxi keretrendszerbe tette az okítást, amelynek köszönhetően a nebulók persze minden egyes évszámot és eseményt pontosan megtanulhattak, egy meghatározott keretrendszeren belül.

Ez a meghatározott keretrendszer persze kifejezésmódjában, akár terminus technikusaiban is finomodott, változott, ugyanakkor az oktatási intézményekben – a felsőoktatásikban is – a gyerekkorból már a fejünkben hordozott kaptafákra ráhúzott információkat kaphattunk meg.

Így telt el közel harminc év 1990 óta.

A kultúrpolitika nagy mágusa, Aczél elvtárs nagyon, nagyon, nagyon okos volt. S emellett volt még iszonyú sok ideje is. (Közel 32 év vezető, meghatározó pozícióban az, lássuk be, soknak számít. Jegyezzük meg, hogy a mindenki által hű de sok időnek tartott orbáni 8 évnek ez épp a négyszerese.)

Sajnos utódainak (eddig legalábbis) sem elég ideje (hiszen minden egyes kormány egészen a 2010-es váltásig főszabályként 1, de legfeljebb 2 ciklust töltött – az is szoci volt -, ugyanakkor számos vezetőváltás történt), sem elég ereje (l. politikai lobbik), sem – néhány kivétellel – elég szellemi kapacitása nem volt ahhoz, hogy változtasson a látásmódon.

Ha épp jobboldali volt. Amúgy meg az apparátust senki nem cserélte le, s az épp aktuális oktatási/kulturális miniszter – államtitkár megtalálta a kilincset, kinevezte az embereit, majd jött egy pártszakadás és távozott. S vele az emberei is, akik ugye a széküket fogták, rendszerint sikertelenül, főleg, ha jobbosok voltak. Mert ők voltak a „politikai tényező”. (Meg a stupid idióta, aki azt bekajolta, hogy akik egy minisztériumban – értsd politikai hatalomgyakorló szervezet – nem politikai alapon válogatták meg a munkatársakat a szocik a szocializmusban….)

A kánonba tehát 1990-ig csak azok a szerzők kerülhettek bele – és csak azok a műveik – amelyek a három T, vagyis a Tiltott, Tűrt, Támogatott triászából az utóbbi kettőbe estek. S kik határozták meg, hogy kik kerüljenek az utóbbi kettőbe? Hát természetesen az Aczél elvtárs alatti kultúrpolitikusok – kultúrpolitikus-palánták.

S negyven éven keresztül csak a két T-t nyomtatták ki.

Persze lehetett az „érett Kádár rendszerben” már ezt-azt olvasni innen-onnan. De az élet már csak olyan, hogy az értelmiség olvas, akik pedig értelmiségiek (úgy értem, akik valóban azok) nos, ők nincsenek sokan. Aki nem „irodalom – kultúra” szakterületen dolgozik, az egy-egy könyvet persze megvesz szórakozásból, ám ettől nyilván nem lesz szakértő (meg nem is kell neki annak lennie), s főleg nem ez a család, a munka és a megélhetés között a prioritása. (Tisztelet azoknak, akiknek mégis az volt.)

Utána pedig megvolt már a nagy nemzeti kánon, és a rendszert vitte tovább a tehetetlenségi nyomaték.

No, ezután a hosszú, ámde egyáltalán nem eseménytelen kommunista 40 év után effektíve nem történt semmi. Kicsit kihúzták a nagyon marxista jelzőket, kicsit arrább tolták a szörnyen kommunista elvtársakat, de azért nem görbült nekik a hajuk szála sem.

Nem görbült, persze, hogy nem görbült, hiszen nem is nagyon volt senki köztük aki nem pártos vagy pártozatos alapokon került tanszéki pozíciókba, közigazgatási vezetői székekbe. Az új, MDF-es „kamikáze” kormány meg kábé annyi támogatóból állt, mint ahány kormánytag volt, ugyanis az első -jobboldali – Antall kormányban vélhetőleg az összes ismertebb addigi ellenzéki állami vezetői pozícióban ült. Minden közigazgatási, politikai és gazdasági tapasztalat nélkül.

Ugyanakkor az apparátusban természetesen túlnyomó többségben a komcsik és a libsik ültek. S miután a taxisok, az apparátus, továbbá a totálisan balos sajtó eldöntötték a kormány sorsát, amelynek köszönhetően a politikai erő és támogatottság megszűnt, a menet inkább egy végtelenített balfaszkodáshoz hasonlított, mint kormányzáshoz. Persze közben meg is kellett küzdeni néhány olyan nem lényegtelen kérdéssel, mint a kárpótlás, a privatizáció, az orosz kivonulás, meg az államcsőd. (Ez utóbbi kettő talán részben nem volt teljesen sikertelen.)

A szoci reconquista és a szadeszes árulás után pedig senkit se lephetett meg a kultúr és oktatáspolitika iránya, a máigható Magyar Bálint fölöttébb „független, pártatlan, szakmai” miniszterkedése alatt.

A fidesz 98 és 2002- közti idejében egyrészt koalícióban volt, másrészt nem túl acélos többséggel rendelkezett (sőt miután a koalíciós szakadás bekövetkezett, nem rendelkezett, effektíve kisebbségben volt) és hát ugye szintén nem nagyon mert senki senkit kirúgni, tekintettel az előzőkre, meg az ismert apparátusi túlsúlyra.

Utána, nos két alkalommal szintén szoci/libi kormány alakult, szóval ne lepődjünk meg semmin.

Ezért, az aczélgyuribácsis 32 évhez még nyugodtan odatehetünk tizenkettő évet, a szociktól, négyet az antalli időszakból s kettőt még, mert mondjuk azért a fidesz próbálkozott, csak ereje nem volt. Ez 18 év, tehát összesen 50, amikor a kulturális és oktatási politikát főszabályként baloldali irányítás alatt láthatjuk. Muszáj herkulesek persze voltak, mint Andrásfalvy például, de hát egy fecske nem csinál andrásfát.

Nomármost az előzőekből kiderül, minimum 44 (amíg szigorúan véve MSZMP és MSZP/SZDSZ kormány, rendszer, párt stb.) volt év alatt baloldali kultúrpolitikai fölény volt, s ők bezony bele is szóltak politikailag a kiadásokba, cenzúráztak, majd a rendszerváltás után nyilván egész egyszerűen nem adtak pénzt.

Ugyanis bármily meglepő is legyen, a kultúra drága dolog, s rendszerint nem rentábilis.

Szóval a jelenlegi nagy kultúrpolitikai helyzet az, hogy legfeljebb az elmúltnyolcév (hehe) alatt lehetett valami jobboldali szerű oktatási, kulturális irányvonalat vinni.

De, mint arra Szakács kolléga a Magyar Időkből rámutatott, ilyen nem történt. Sőt, minden szinte pontosan ugyanúgy ment, mint addig. Tisztán „független, pártatlan, szakmai”, sőt, ezt a szót nagyon imádom: „értékalapon”.

Miközben a máig nyomasztó túlsúlyban levő kulturális és művészeti elit azonnali visításban tört ki, amint valamelyik – egyébként elismert – jobbos kapott valamit, természetes volt, hogy ők persze mindig kapnak.

Az hihetetlenül durva dolgot jelentett, hogy a húsz fővárosi színházból véletlenül az egy Dörnernek jutott egy, azaz egy színház, ugyanakkor az senkinek se szúrta a szemét, hogy például a nyilvánvalóan és vállaltan liberális Máté Gábor továbbra is igazgatja a Katonát, vagy mondjuk Alföldi Róbert vállaltan balliberális rendező, egy volt szocialista országgyűlési képviselő fia a Nemzetit főnökölhette.

S itt jön a csavar: Szakács írt erről egy cikket.

Nem az oktatási/kulturális államtitkár, miniszter, Orbán, kormányzati tényező nyilatkozott. Nem. A Magyar Idők közölt a dolgok állásáról, erről az egész „kulturális értékalapú elitről” egy véleménycikket. Ráadásul saját kormányáról írt, jelezném.

Amikor a sajtóelnyomásról, kulturális elnyomásról, a sajtófőuralomról, elmaradott jobboldalról, pártpribékekről, satöbbiről értekeznek színházigazgatók, vagy baloldali újságok, akkor persze nem történik semmi. Az persze független vélemény.

S itt tört ki a balhé. S, Pröhle szerint az érték politikafüggetlen. S a mondata a szó szerinti, grammatikai értelemben igaz.

Ugyanakkor: a mennyiség átcsap minőségbe, mondotta volt Marx elvtárs (épp most ünnepelte a kereszténydemokrata Juncker, értik, keresztény, demokrata – Marxot).

S amikor valamilyen oknál fogva szinte kizárólag, vagy nagyon nagy arányban – nem vitatom az értéket, bár például Farkasházy Tivadaj, vagy Kiss Tibor Noé értékeihez és függetlenségéhez azért lenne egy két szavam – olyanokat díjaznak, akik (megismétlem) szinte csak és kizárólag a baloldalhoz, vagy a liberális oldalhoz húznak vállaltan ráadásul,

akkor sajnálatos módon nem tudok mást tenni, mint a legmesszebbmenőbbekig, ha szabad így fogalmaznom, szinte minden tekintetben

Szakáccsal kell egyetértenem, s nem Pröhlével tartalmi értelemben.

Mert az érték politikafüggetlen, de ha valaki politizál, az sajnos nem politikafüggetlen, ha tetszik ha nem.

S mégis, hogy felejtheti el egy, magát „jobboldalinak” valló sajtóorgánum szerzője (szerzői) az elmúlt 50 év történelmi tényeit?  S mégis mit gondolnak, a baloldali kulturkampf és dominancia politikáját esetleg nem lenne helyes legalább minimálisan kiegyensúlyozni?