A londoni kán

A szöszke Boris Johnson befejezte polgármesterségét Londonban. Utódjelöltjei közül igazából csak egyetlen egynek volt esélye. Hogy miért? Nagyon egyszerű oka van, London mintegy 10 millió választópolgárnak ad otthont – mint Magyarország – de ez az embertömeg egy roppant kis területen összpontosul, ami emellett világ egyik legnagyobb pénzügyi középpontja, valamint egy volt világbirodalom és jelenlegi nagyhatalom fővárosa, és így magában hordozza mindazt, ami visszataszítóvá teszi a nyugatot a velünk összemérhetetlen gazdagsága ellenére.

[rule style=”rule-dotted” ]

Mindezen egyébként senkit nem érdeklő viszolygásunk ellenére, annak polgármestere nem egy jelentéktelen politikai figura. Angol és brit belpolitikailag meg főleg, mivel közvetlenül szavaznak rá, bár ez nem is olyan régóta van így, 1997-től számítjuk.

Az illető neve múlt csütörtöktől Sadiq Khan.

 

Rövid életrajzi áttekintés következik. A munkáspárti jelölt jogász szakmájára nézve jogász, 1970-ben született, szülei Pakisztánból vándoroltak be Britanniába. Hogy egész pontosak legyünk, indiai származású, de a terület épp átkerült pakisztáni kezelésbe és a szülők inkább a távozás mellett döntöttek, mint hogy abban a nagyszerű muszlim államban éljenek. Leszögezhetjük, a szüleinek volt esze, de legitim lehetősége is a gyarmattartóhoz szökni az függetlenség mámorából a totális elhülyülésbe és lezüllésbe tartó Pakisztánból. Sadiq így már brit földön születhetett, 8 testvére van (nahát), apja buszsofőr, anyja pedig varrónő volt. 2003-tól a brit parlament tagja, és egy rövid időre, Blair távozta után miniszter volt Gordon Brown kormányában. 2013 után London-ügyi árnyékminiszteri árnyékszéken üldögél a brit munkáspárti árnyékkabinetben, és végül most ő a londoni polgármester.

Ami érdekesebb, hogy rajta kívül a munkáspárti jelöltek rendre igen csúfosan leszerepelnek, bármilyen választást is tartanak éppen. Vagyis az angol baloldal nem túl szimpatikus alapból a brit választópolgároknak. Ebbe nyilván beletartozik a mostanában állandósult belső botránysorozat, illetőleg az is, hogy nincsen egyetlen komolyabb olyan munkáspárti vezető, aki most igazán megfontolandó alternatívát nyújt a konzervatívokkal szemben, elnökként is csak egy olyat tudtak hosszas küszködés után felmutatni, aki inkább illene valami csavargónak, mint versenyképes miniszterelnöki jelöltnek.

A konzervatívok, élükön a brit miniszterelnökkel ennek ellenére nem kötcséznek olyan lazán, mint nálunk a Palpatine. Mindenféle botrányok rázogatják az ő nimbuszukat is, ezek közül csak két szót érdemes említeni, az egyik az „offshore” szó, a másik pedig a „Brexit”. Ezek mindegyike kínos politikai vereséggel ér fel, de míg az offshore ügy csak simán karaktergyilkos, a Brexit az egész brit politikai jövőt állítja kihívások elé.

Ennek ellenére a brit választók a jelek szerint mégis a konzervatív toryk fele fordulnak a választásokon, egy kivételével, ez pedig a londoni Sadiq Khan.

 

Fel kell tennünk azt a kultúrantropológiai kérdést: vajon a londoni muszlimok szavazatai miatt lett-e erősebb, mint tory ellenfele? Mert ha igen, akkor megvan a válasz a baloldal összes problémájára Európában. Merthogy pillanatnyi elmezavarukban azt találták ki, a legjobb az volna, ha 250 ezer eurót fizettetünk a keletiekkel migránsonként, darabszámra, mert azok nem fogadják be a muzulmán bevándorlókat. Aztán mivel nincs lemorzsolódás a migráns-útvonalakon, tehát miután könnyedén átküzdik magukat a Haladó Nyugat bástyáin, a jövőben leszavaznak a baloldalra, kőkeményen megerősítve a megcsappant szavazótáborukat.

Nem kell más hozzá csak pár dísz-arab vagy kvóta-paki jelölt, aztán minden megy a maga útján tovább.

 

Ezzel együtt érdemes elgondolkodni a migráció, a fertilizáció és a politikai érdekképviselet kérdésein, ugyanis lehet, a nem túl távoli jövőben a dísz-arabok és kvóta-pakik fel óhajtanak hagyni a dísz-arabkodással és a kvóta-pakiskodással, mert egyszer csak ők kerültek többségbe és akkor nem kell a fehér csávó mellett az egzotikus havert tovább játszani. Csak attól tartok, az Angol Kánság, vagy a Német Imámi Demokratikus Köztársaság nevek nem tűnnek túl vonzónak.

Igaz, addigra már mi, huhogók se leszünk sehol, mert turbánba göngyölt fejünket lehajtjuk majd a magyar főmecsetben napi ötször, Mekka fele imádkozva. Amennyiben az még a nyakunkon van.