Menj színházba és fogd a nyuszira!

Egészen biztos vagyok benne: ha Salman Rushdie ellen nem 1989-ben, hanem 2013-ban adja ki a fatvát a minden perzsák főnöke és iránytűje, akkor a Sátáni Verseket feszítővassal sem lehetne levakarni a bestseller-listák éléről és minden valamit magára adó hobbiliberális egy Rushdie kötettel a hóna alatt reprezentálna a tömegközlekedésben. Ami nem is lenne akkora baj (bár az Éjfél Gyermeki sokkal jobb), mert a mostanában a Szürke 50 Árnyalatát, az Alkonyatot, meg a hasonló szarokat zabálják, azoktól meg csak tovább hülyül az ember (a nő)… De 1989 még egy kicsit normálisabb és érthetőbb világ volt, ahol az ellenség is (viszonylag) normálisabb és érthetőbb volt. Földrajzilag szépen körülhatárolható határral, így atommal bármikor megszórható, illetve minimum sakkban tartható gonosszal. Most meg ezek a burnuszos, Rumcájsz-szakállas köcsögök terrorkodnak mindenhol, de azokból csak olyan kevés nem bír magával, hogy az összeset mégsem lehet lebombázni miattuk. Nehéz egyenlet, na. De tovább nem is bontogatnám eztet, mert a végén kiad ellenem valaki egy fatvát, ami hiába hangzik tök úgy, mint egy mézes sütemény, mégsem az.

2006-ban azonban már más szelek fújtak és egy teljesen ismeretlen dán lap hirtelen az európai közizgalom központjában találta magát, mikor leközöltek egy karikatúrát Mohamed prófétáról, ami igencsak pofátlan és profán dolog egy rendes muzulmán szerint. Érkezett is a menetrendszerű felháborodás, ami többnyire lángoló nagykövetségek képében jelent meg a fotöjben szörnyülködő európai kultúrember televíziójában és vele együtt a mindent eladó csodaszert már régóta nem kereső marketing-szakemberek szemében. Mert ha az iszlámisták felháborodnak valamin az biztos izgalmas (és kurva félelmetes is, mert ezek állat módon terrorkodnak), tehát látni kell, venni kell! Hoppá! És nagykövetséget sem kell mindig felgyújtani hozzá (egy idő után elfogynának), hanem elég megjelentetni egy sajtóetikára kevéssé adó napilapban egy kamuhírt, miszerint valamelyik iszlám közösség hihetetlenül fel van háborodva egy termék (színházi előadás, számítógépes játék, doboz marcipán, bármi) miatt és a legértéktelenebb szar is hirtelen a tiltott gyümölcs minden izgalmi faktorával rendelkezik. Mehet a shopping! (Ebben a kevéssé ismert, de remek blogban gyönyőrűen összefoglalta a jelenséget a szerző – kattintsanak a posztra!)

Nálunk meg nincsenek felháborodó iszlámisták, sőt, iszlámisták sem nagyon, akik meg vannak, azok annyira opportunisták, hogy képesek voltak elfogadni a meghívást és részt venni a Holokauszt Emlékközpont megnyitóján. Habár szeretett Ferencünk megpróbált ennek ürügyén is bekerülni a híradókba, de erről majd máskor. Szóval, ha nincsenek gonosz, burnuszos, szakállas, mindenféle fura dolgot művelő köcsög muszlimjaink, akiktől retteghetünk, akkor mi van? Kihagyjuk a félelmet, mint kreatív eszközt a marketingkampányból? Lónak a faszát! Van nekünk szélsőjobboldalunk, vannak nekünk buzeránsaink és ha félni nem is félünk igazán, gyűlölni világszínvonalon tudunk! Hurrá! Alföldi vs. Kerényi a Nemzeti Színházért! Előre a kultúra társadalmasításáért, a társadalom kultúrásításáért! 

Az egyik kretén (Alföldi), illetve a stábja nem volt képes anélkül színre vinni egy darabot, hogy a ne legyen tele minden újság az állítólag (és amilyen ostobák – tényleg) tiltakozó széljobber idiótákkal. És persze özönlött a nép. Tiltakozásul! Nem is a színdarabért! Ugyan! Tömött sorokban álltak a pénztáraknál a szellemi csirkefarhátért, mert minden egyes bemutató egyúttal egy Demokratikus Charta happening is volt. Faszán össze lehetett mosni minden mindegy alapon a „Dögöljön meg a rohadt buzi!” – féle kurucinfós tempót azzal, hogy a kormány nem kívánja meghosszabbítani a direktor mandátumát, ráadásként még volt valami előadás is. Bár minden tünti ennyire jó volna…

A másik kretén (Kerényi), önkéntes igazságtevőként, a természet egyensúlyának helyreállítójaként kitalálta, hogy akkor most visszabuzizik egy jót és ettől majd jönnek a népek százával, ezrével az előadásokra. Merthogy’ „Végre nem lesznek buzik!”, s’ azonnal beparkol a Békemenet a jegypénztárak elé. Legalábbis Imi ezt így képzeli. Mert ugye volt egy előadás a buzeránsokról a Nemzetiben (Angyalok Amerikában vagy valami ilyesmi. Sorozat is volt belőle amerikásban, de azt sem láttam, mert se űrhajó, se fénykard nem volt benne, akkor meg mégis mi a fenét nézzek rajta…), ami által a magyarság úgy meg lett szodomizálva, hogy most biztos van igény van a reheteroizációra. Legalábbis, ha alkalomadtán kettő perc összeszervezni az Andrássyra egy bulit, ahol lehet faszságokat óbégatni a  szivárványos zászló alatt vonulóknak, akkor a Nemzetibe is tuti eljönnek antibuzeránskodni. Lényeg, hogy legyen tömeg, minden más másodlagos!

Hahó!!! De az előadás az milyen??? Az érdekel még valakit??? Mert a magamfajta pirézeknek már rohadt unalmas huszadszorra is végignézni, ahogy mind a két csapat fogja a magaskultúrát és erőnek erejével lecipeli, lerúgja a lépcsőn az alagsorba, ahol mennyiségi (és ideológiai) alapon dőlnek el a minőségi kérdések. Ahol jegyre váró aktivisták sorainak hossza, vagy a fészes lájkok száma legitimálja ennek vagy annak a kurzusnak minden idiótaságát, giccsét, művészetnek hazudott politikai állásfoglalását és a jó művészet az, ami után össze lehet kacsintani: “Na, de jól oda lett mondva a náciknak/buzeránsoknak, he?!! Most biztos a guta üti meg őket, hahahaha!!!” Anyátokat!

Vidnyánszky Attila végül közleményben – nagyon helyesen – elhatárolódott a fogadatlan marketingesétől, így él a remény, hogy végre a színházért mehetünk majd a Színházba, nem tüntetni, tiltakozni, erőt mutatni, a politikai ellenfelünket bosszantani. Hajrá!