Egyre melegszik a Föld, a tudomány pedig veszített a hisztériával szemben

 

 

  

Ha meg akarjuk érteni azt, hogy tudományos szempontból hogyan változik a föld klímája, akkor el kell szakadnunk a modern tömegkommunikációs korszak fogalomrendszerétől. Ahogy a közösségi média korszakából is vissza kell lépnünk kettőt a televíziózás középső korszakához, az internet előtti időkhöz, amikor már a modern, számítógéppel támogatott tudomány létezett és létrejöttek a globális mérő rendszerek. Vagyis akkorra, amikor már általánossá vált a Föld műholdas megfigyelése és még létezett valódi tudományos ismeretterjesztés.

A Scientific American magyar kiadása és sok más folyóirat, kiadvány a művelt laikus számára biztosította azt a lehetőséget, hogy egymástól messze eső tudományterületekről szerezzen ismereteket és reális képet alkothasson a tudomány akkori állásáról. A laikus számára ugyanis a szaktudományos folyóiratok érthető okokból nem befogadhatóak, a tudományos ismeretterjesztés pedig egyre inkább visszaszorult a kilencvenes években, és a helyét az a televíziós „ismeretterjesztés” vette át, amelynek színvonala már a szórakoztatáshoz igazodott. Arról nem is beszélve, hogy a tudomány is hajlamos szépítésekkel tekinteni a saját történetére, és sajnos sokszor a megkérdőjelezhetetlen tények is így járnak. 

Philip D. Jones és Tom M.L. Wigley elmondja, 1980 táján kezdődő munkájuknak az volt a célja, hogy „egyszer s mindenkorra összegyűjtsük és feldolgozzuk az összes elérhető, a történelem során feljegyzett hőmérsékleti adatot.” Ilyen adatbázis ugyanis korábban nem létezett, mint ahogy az egész bolygóra kiterjedő, összehangolt és módszertanilag összemérhető mérésekről is csak a második világháború után beszélhetünk. Ugyan a XVIII. századtól több meteorológiai megfigyelő hálózatot építettek ki, de az adatok csak szórványosan maradtak fenn és nagyon komoly mérési bizonytalanságokkal kell számolni. 

A nagyon komoly gyűjtőmunka eredményeképpen mintegy háromezer  vizsgálatra alkalmas mérési sorozat került elő. Ezeket különböző matematikai, módszertani eszközökkel kellett megtisztítani a torzító tényezőktől, amelyek számosak lehettek. A városiasodás (körbenövi a város az egykor rajta kívül elhelyezkedő mérőhelyet), az állomás áthelyezése, a műszerezettség, az észlelési időpontok eltérése, a származtatott adatok kiszámítási módja mind-mind olyan bizonytalansági tényezők, amelyekkel kezdeni kell valamit.

Ne feledjük, itt évszázados távlatban akarunk akár fél fok körüli átlaghőmérséklet változást tudományos bizonyossággal kimondani!

A kutatók végül a kezdeti 2666 adatsorból 1584-et fogadtak el az északi féltekéről és 293-at a déliről, kihagyva mindazokat, amelyeket különböző módszerekkel már nem lehetett „helyesbíteni”.  És ezekből számítottak a féltekékre vonatkozó átlaghőmérsékletet. 

Nem belemenve a részletekbe, itt matematikai módszerekről van szó, amelyek, ha a szükséges tényezők ismertek és a rendszer a modellünknek megfelelően viselkedik, akkor teljesen megbízhatóak. A baj, mint mindig, az ismeretlen tényezőkkel van, amelyek, ha vannak, komoly torzításokat okozhatnak.

Tehát 1990 környékén, amikor a pontos mérések bő 40 éves múltra tekinthettek vissza, a matematikailag tisztítottak pedig bő száz évre voltak relevánsnak tekinthetőek, két tény volt kimondható a kutatók szerint:

• egyrészt az, Föld éghajlata évről évre jelentősen változik;
• másrészt az, „hogy a XIX. század vége óta Föld fél Celsius-fokos általános melegedési tendenciát mutat”.

Természetesen semmi okunk nem szakértőként ennek az állításnak a a helyességét kétségbe vonni, vagy a módszertant kritizálni. Számtalan olyan fizikai, matematikai, meteorológiai jelenség, törvény ismerete szükséges a probléma megértéséhez, amelynek nincs egyszerűsített, ismeretterjesztő verziója. Pusztán néhány érdekességet érdemes végiggondolni, illetve néhány tudományfilozófiai probléma jellegét és nagyságrendjét kell felvillantani, hogy világos legyen, milyen bonyolult, az emberi értelmet meghaladó rendszert kell megértenünk. 

A föld légköre az egyik legösszetettebb rendszer, amit modellezni próbálunk úgy, hogy több milliárd éves fennállása és változása idejéből 60 évre vannak pontos mérési eredményeink. Tele van olyan elemekkel, amelyek jövőbeni állapotai elvileg sem jósolhatóak meg pontosan.

Tanulságos és szórakoztató például az, hogy miként is mérték például a tengervíz felszíni hőmérsékletét. Az 1940-es évekig úgy, hogy a hajó oldalánál leeresztett vödörben tengervizet húztak a fedélzetre, vártak néhány percet, míg a hőmérő felvette a tengervíz hőmérsékletét, és aztán leolvasták azt. Aztán, nagyon hirtelen átálltak arra, hogy a hajó motorjának hűtésére beszívott víz hőmérsékletét mérték meg. De a hajónaplók csak a 70-es évek óta tüntetik fel a mérés mikéntjét. Ráadásul a vödrös mérések sem azonosak (elképzelhetjük például a különböző nemzetiségű tengerészek mérési precizitása közötti különbséget), favödörben (ami szigetel), ponyva és ón vödörben, (ami nem), és a 40-es évek után meg műanyagban vették a vizet. És ugye nőtt a hajók átlagos mérete, a konkrét mérés a tengerfelszíntől messzebb történik. A mérés módjából következő eltérések akár 0,2 fokosak is lehetnek átlagosan a szerzők szerint a XIX. század második felében, attól függően például, hogy milyen vödröt használtak, ponyvát vagy fát. 

Arról nem is beszélve, hogy a mérések fizikai helyszíne mennyire véletlenszerű, akár a tengeren, akár a szárazföldön, és milyen torzításokat okozhat az, hogy a Föld különböző területein természetesen nem azonos a lehűlés vagy a melegedés mértéke. De mindentől függetlenül, miután a logikai és matematikai „helyesbítését” elvégezték, ezeket az adatokat mérési eredmények átlagaként, kvázi a bolygóra vonatkozó természeti tényként kezeljük, hangsúlyozom, még csak nem is pusztán mérési eredményként. Úgy fektetik rá a trendvonalat, mintha azonos bizonyossággal rendelkeznének, mint az elmúlt évtizedek sokkal számosabb, sokkal pontosabb és sokkal kifinomultabb globálisan tervezett mérései. Amelyek egyébként szintén vita tárgyai sok esetben, mert szintén nem közvetlen mérések.

Két bekezdést emelnék ki még a cikkből, amely megvilágítja, hogy mennyire ingatag talajon mozgunk ebben a kérdésben:

„A történelmi feljegyzések sok jellegzetessége éppenséggel ellentmondani látszik az üvegházhatás hipotézisének. A Föld 1920 és 1940 között sokkal jobban melegedett annál, mint ami az üvegházhatást leíró modellből következik. 1940 és 1970 között pedig lehűlt, annak ellenére, hogy az üvegházgázok mennyisége ekkor gyorsan nőtt.”

„A jelenlegi éghajlatváltozás okait övező számos bizonytalanság többsége sohasem lesz eloszlatható, mert hiányoznak az ehhez szükséges régi adatok.”

Akik szkeptikusak a klímaváltozással kapcsolatos politikai döntésekkel és az azt körülölelő hisztériával, a következők ügyekben fogalmaznak meg kétségeket:

• A klímahisztéria képviselői olyan dolgokról állítják, hogy tudják, amelyek elvileg sem megismerhetőek vagy megjósolhatóak. 

Ha fel is tesszük, hogy az állításaik igazak, tehát a szén-dioxid szint növekedése teljes egészében az emberi tevékenység következménye, nincs természetes része, és a szén-dioxid felelős teljes egészében a hőmérséklet növekedéséért, akkor is kérdés, helyesek-e a döntések és hatékonyak lehetnek-e, amelyeket a szén-dioxid kibocsátás csökkentése érdekében hoztak? (Hiszen a klímahisztéria alapvetően erre, a szén-dioxid kibocsátás csökkentésére  irányul.) 

• A kibocsátáscsökkentés természettudományosan is bizonytalan, politikailag és szociológiailag pedig bizonyosan kudarcos projektjére pazaroljuk az erőforrásokat.

Miután már a szén-dioxid szint természetes úton is nőtt ekkorára, mint ami most várható, és az élet alkalmazkodni tudott hozzá, nekünk is az alkalmazkodásra kellene koncentrálnunk inkább, mint abban bíznunk, hogy meg tudjuk akadályozni a szén-dioxid szint további növekedését.

Mindenképpen meg kell változtatnunk az életformánkat, csak az a kérdés, hogy ezt önként tesszük-e, megelőzve a nagyobb bajokat, vagy kényszerből, egy már kifejlődött válság közepén.

Nem a szén-dioxid szint növekedése okozza a válságot, hanem a bolygó átlaghőmérséklet növekedéséből következő lokális jelenségek.

Ezek a jelenségek ráadásul sem térben, sem időben nem emberi léptékűek. A manapság divatos ideologikus globalizmus is csak illúzió szintjén reagál a planetáris nagyságrendre, de semmilyen módon nem veszi figyelembe azt, hogy a légkör „tehetetlensége” okán évtizedes, évszázados nagyságrendben reagál, és nem az emberi elme mindennapi időfelfogásában. 

A hőmérséklet növekedéséből következő éghajlatváltozásra adott reakciónk remélhetőleg csökkenteni fogja az összes káros kibocsátásunkat is. Viszont a szén-dioxid kibocsátásunk öncélú csökkenése nem fogja csökkenteni rövid távon a bolygó hőmérsékletét és a jelenlegi szén-dioxid szintet sem.  

És végül, a túlnépesedés az, ami ezt a válságot globálissá teszi, meg az, hogy az állítólagos környezetvédők olyan globális válaszokat erőltetnek, amelyek lehetetlenné teszik a lokális megoldásokat.

A földfelszín sok milliónyi mikroklíma összessége. Semmiféle globális szabályozás nem tudja értelmezni ezt a sokféleséget, mert egyetlen egy helyi ökoszisztémát sem képes megérteni, ahhoz ugyanis abban kell élni. A globális gondolkodás szükséges, és kell keresni globális  megoldásokat is, de azok nem fogják megoldani a lokális problémák töredékét sem.