Létező és nem létező ellenségek

 

 

  

Túlságosan triviális lenne, ha mondjuk, ennek az írásnak rögtön a legelején azzal kezdenék el viccelődni, hogy ismerek olyan Sólymot, aki inkább Veréb. Ám van az úgy, hogy cseppet sem kell félni a triviális gondolatoktól. Még akkor sem, ha egyesekben némi ellenérzést szülhet, hogy amolyan ordító egérként, papírkoptató zsurnalisztaként leszólni hazánk egykori legfőbb közjogi méltóságát, az picit nevetséges. Na, de ne bassza már meg a kiskutya, hogy olyan ember beszéljen ellenség-felismerésről és helyes taktikákról, akinek egész politikai karrierje a megalkuvásról szólt…

Kezdve azzal, hogy harmadszorra tudták őt átrugdosni a parlamenti akaraton, amikor a voksoknál már az egyszerű többség is hivatalba tudta emelni. Mert még azok se nagyon akarták, akik őt akarták.    S bár erről még nemigen tehetett, de arról már igen, hogy az őszödi beszéd utáni felszólalásában csak úgy tesze-toszán elítélgetett és moralizálgatott, ahelyett, hogy feloszlatta volna a picsába az egész parlamentet, és új választásokat írt volna ki. Hogy megtehetett volna? Hogy lett volna rá joga? Nos, úgy mindenképpen, hogy ügydöntő népszavazást ír ki a kérdésben. Az akkori közhangulatot ismerve a válasz borítékolható lett volna.

S ha mindezt néhány napon belül megteszi, akkor ez az ország elkerülhette volna október 23-a borzalmait.

Amelynek lezárultával (lezárult egyáltalán?) kurvára semmi mást nem tett, mint megint motyogott néhány nyakatekert mondatot hitről, erkölcsről, egymás iránti szeretetről, és felelősségről. Aztán így kábé ennyi. Sem a bűnösök felelősségre vonását, sem az áldozatok jogorvoslatának meggyorsítását nem szorgalmazta. Mit is beszélek? A legtöbb cselekedetre azt mondta, hogy köztörvényes bűn. Bezzeg kormányon nem csinálni mást, csak lopni… bezzeg választást elcsalni…   

Na, melyik is az az állat, amelyik…. ja, igen. Az oposszum, ha megtámadják, egyszerűen halottnak tetteti magát. Ez a taktikája. Pont, mint Sólyomnak, akinek a két legbátrabb tette az volt, hogy megtagadta Gyurcsány előterjesztését Horn elvtárs állami kitüntetésére, illetve amikor szintén megtagadta saját szentséges ujjlenyomatának kiszolgáltatását az USA minden immigration officerjétől.

Képzelem, mekkora zokogás rázta meg aznap a Szenátust és a Képviselőházat….

Aztán 2009 tavaszán, amikor már akkora volt a kormányválság, hogy azt jobban lehetett látni az űrből, mint a kínai nagy falat, vagy a piramisokat, Őmakoghatnékja belesutyorogta a legfőbb elnöki mikrofonba, hogy hát izé, talán, izé hát khm… lehet, na de nem biztos, csak hát nagyon úgy néz ki, hogy előrehozott választások kellenének. Ha. Talán. Esetleg.  

S ami örökre a retinánkba égett… az Antihídember alakítása. Ez a fajta Széchenyi-kontrapunkt teljes joggal kerülhet be a Minden Idők Legmegalázóbb Magyar Diplomáciai Tette címszó alatt az összes létező almanachba. Emlékszem, néztünk, és nem hittünk a szemünknek. A tőlünk einstandolt földre nem mehet át a mi köztársasági elnökünk, méghozzá úgy, hogy jogilag mindkét ország az EU tagországa? Hogy mi a fasz van?

Ez meg csak nyammogott, hebegett, habogott, makogott három sort, ’szt megvonta a vállát, aztán sovány malac vágtában vissza…

Na, 2010-ben aztán jókorát csodálkozott, amikor kiderült, hogy személye nem igazán fekszik az új adminisztrációnak. Nem is értjük okát, amikor csak a szemkilövetőket engedte hatalomban maradni, és az egész országot megetette szlovák csicskalángossal…

Na, jó, oké, lehiggadtam. Elismerem, nem szép, s nem méltó szavak ezek. Hiszen mégiscsak egy valamikori köztársasági elnökről beszélünk, aki… na, jó, de most komolyan! Kérem, álljon elő, aki ezt a fenti mondatot úgy tudja folytatni, hogy az valamiféle tiszteletreméltó tettre utaljon Sólyom László munkásságát illetően!

De mindegy is, mit ért el a múltban. Mert az, aki a migrációs válságot, vagy Soros európai hatalmi törekvéseit a „nem létező ellenség” jelzővel illeti, amivel a kormány csak úgy éhre-koppra riogat, annak a múltját nekifutásból leszarom. A jövője meg helyből nem érdekel. Az számomra csak egy politikai oposszum.