Tutiblog Tutiblog – PestiSrácok.hu
Van az a vicc, hogy mi történik, amikor a sivatagban bevezetik a kommunizmust. Először nyilván semmi. Aztán lassan elkezd fogyni a homok. Nos, ebből is látszik, hogy a világ humorra és éleslátásra fogékonyabb része régen felismerte már azokat a világmegváltó recepteket, amelyek mindig ugyanúgy kezdődnek és mindig ugyanúgy végződnek, hiába is remélünk mást.
Lehetne olyan viccet is írni, hogy mi történik, ha egy országban, vagy csak annak fővárosában a liberális megmondók elérik a maguk kritikus tömegét. Először nyilván semmi. Aztán nekilátnak a megváltásnak, amely tulajdonképpen arról szól, hogy a többségi nemzetet a kisebbségek és a lelki sérültek, zavart identitásúak javára szégyenítik halálra egy állítólagos magas kultúra humanizmusának jegyében. A végeredmény totális erkölcsi, etikai és gazdasági káosz. És amikor a káosz eléri a csúcspontját, akkor bejelentik, hogy titeket nem lehet megváltani, szóval viszontlátás, aztán fognak überrel egy aranyvonatot maguknak.
Ennek a folyamatnak jól tetten érhető kettőssége a különállóság folyamatos és szinte kényszeres hajszolása, majd az attól való rettegés, vajon mit szólnak ehhez a nem-mások. A jobboldali kormányok idejére bekészített összecsomagolt bőröndök például ennek az önmaguk másságától való zsigeri félelemnek a szimbólumai. Vannak, akik addig hergelik magukat a többségi társadalom gyalázásában, hogy utána, mint a kiskutya a friss kaki mellett, szinte remegve várják a szőnyegen ülve a gazdi szigorát. Csak hát bármily furcsa, sosem jön el a szinte már elvárt reakciós reakció.
Az összekészített bőrönddel való fenyegetőzés legújabb változata a rettegő migránsfeleség, aki bizony attól fél, hogy török férje miatt majd legalábbis a belénél fogva fogják egy lámpavasra fellógatni az Andrássy-n. Egy olvasó az RMDSZ szellemi temetőjeként szolgáló kolozsvaros.com-on például így ír érzéseiről:
Nem élek külföldön. Még nem. De már elővettem az angol könyvem. Eddig vártam. Vagy csak bíztam. Valamiben. Hogy majd jobb lesz. Majd más lesz. De nem, nem lesz. A lelkem mélyén tudom, már elfogadtam, beletörődtem. Úgyhogy elővettem az angol könyvem. Már ismét elég jól mennek az igeidők. Készülök. A bőrönd már megvan. A diploma fordíttatva. Készülök, mert kell. Mert itt maradni nekem, nekünk egyre veszélyesebb. A férjem nem magyar. A férjem idegen. Sőt, még idegenebb. Muszlim. Tehát nekünk lassan mennünk kell. Amíg nem késő. De talán már most is késő.
Nagy örömmel jött ő ide. Tele tervekkel, álmokkal. Azt hitte, hogy őt is úgy fogják majd fogadni itt, mint ahogy engem fogadtak ott. De csalódnia kellett. Sokszor. Minden nap. Tanult, intelligens, diplomás. Akar dolgozni, ak ar beilleszkedni, de a magyarok nem hagyják. Kirekesztik. Nem kap munkát. Nem barátkoznak vele. Pedig nem látszik rajta, hogy ő „más”, csupán csak annyi látszik, hogy külföldi.
Az önvallomás legérdekesebb és legkiemelkedőbb része az, amelyben arról ír, hogy menni kellene, de lehet, hogy már most is késő. Tehát, hogy a társadalmi bosszú éppen a levél megfogalmazása közben fog lecsapni annak írójára, mondjuk valamilyen betyársereg, vagy egyenesen az állami migránsellenes kommandó személyében, amely füstgránátot lő be az ablakon, majd minden felszólítás nélkül rúgja be a békés és toleráns otthon ajtaját. Azért is érdekes lehet ez, mert ha az írónak ráadásul még saját blogja is van, ott bizony egy végtelenített, hosszú hónapok óta íródó posztban leírva is követhetővé válhat az életet gúzsba kötő rettegés:
…mennénk, de lehet, hogy már most is késő. Lehet, hogy már itt vannak az ajtó előtt. Mindjárt ránktörik. A következő pillanatban már a bilics rabságában vergődhetünk. Most visznek el, érzem. Nem, még nem, de még nem, de most! Már hallom a lihegésüket a lépcsőházban, itt vannak, olyan gyanús ez a csönd, most! Nem, még kivárnak, de akkor majd most…
És így tovább. És így tovább. Lehetne emelni is ám a tétet. Mondjuk egy bejegyzés zárulhatna azzal, amivel a nyúl mögötti üregben a felirat: aaaaarrrrrrggghhh…
És amikor már eleget rettegtek, utálkoztak és érzékenyítettek, akkor jön a valódi elvándorlás. A The Guardian jelentetett meg egy írást arról, hogy a június 23-ai referendum óta eltelt időszakban 10 647 brit lakos regisztrált az új-zélandi bevándorlási hivatalnál. Mindezt nyilván liberális brit kutatók egy csoportja azonnal meg is indokolta, miszerint a középosztálybeli brit értelmiségiek közül sokan keseredtek el honfitársaik szűklátókörűsége és nacionalizmusa miatt, és valami MÁS-ra vágynak. Ők most éppen Új-Zélandot látják úgy, mint ami multikulturális, rendkívül toleráns, és ahol jó az életszínvonal és még jobb az éghajlat. Menni kell tehát.
Holott a már ennél is jobban multikulturálisnak lenni képtelen London és Anglia pont attól lett annyira élhetetlenül szar, hogy a liberálisok túltolták a biciklit a sok érzékenyítéssel. És miután romba döntöttek mindent, mind erkölcsileg, mind gazdaságilag, akkor lelépnek. És még van pofájuk a tősgyökeres briteket hibáztatni, amiért nem sikerült a nagy mulikulti összeborulás. Hülyeangolok, angolhülyék! Persze nekik különböző összeharácsolt alapítványi forrásokból telik az exodusra Új-Zélandra. Egy újabb új világba.
Mások, szintén a középosztályból, akik azért menekülnek, mert megunták Londont, meg az egész érthetetlen káoszt, meg a sok szájtépést a toleranciáról, akkor fognak a legjobban meglepődni, amikor rájönnek, hogy e liberálisok már rég beelőzték őket. És az új-zélandi képernyőkről, rádióból és írott sajtóból ugyanazok a vélemények csapódnak majd az arcukba, csak akkor már Új-Zéland kapcsán.
Amely most momentán még rendkívül toleráns és multikulti, de hamarosan elkezd majd ott is fogyni a homok.
Ráadásul a kitelepült értelmiségiek egy jó darabig még haza is írogatnak majd a Londonban maradt szánalmasoknak, kb. ahogy az Amerikai Magyar Népszava üzenget haza.
Azon már korábbi posztokban is el-elfilozofáltunk, hogy üresedő kishazánk valójában jó célpontja lehet a békés öregkorra vágyó nyugatiaknak, akik vesznek egy vityillót valahol egy vidéki kisfaluban, és úrként élhetnek a nyugdíjukból. És ezt tulajdonképpen nem is bánnánk, ha hozzák a zsét, sőt még a fűnyírásból a helyiek is profitálnak valamennyit. Külön örülünk viszont, hogy kishazánk a londoni multikulti értelmiségének nem eléggé multikulti, nem eléggé toleráns, és nem is olyan jó az éghajlata. Szóval nem ide jönnek.
Miközben Új-Zélandról is bebizonyítják, hogy mégsem olyan toleráns, nem is eléggé multikulti, sőt az éghajlata is szélsőséges, mi koncentrálhatunk arra, hogy fenntartsuk ezt a kis magyari létet, amely a világ más tájaihoz képest nem is annyira borzasztó. Nyugodtan meg lehet kérdezni erről a legújabb, nyugati bevándorlóinkat.
” fognak überrel egy aranyvonatot maguknak.”
És a SZent Koronát.
Nane!
Már Új Zélandot is tönkre fogják tenni? Kár azért a szép országért.
Elolvastam ennek a szánalmas elmeroggyantnak a teljes írását. Nos, ez egy elmebeteg. Egy többszörös kisebbrendűségi komplexusban szenvedő névtelen bolond, aki elvárná, hogy az ő, személyes és betegesen torz elvárásai, világlátása alapján rendezzék be a társadalmat. Önmagával szemben végtelen toleranciát követel, ugyanakkor ő a legkirekesztőbb, és ő az, aki a környezetével szemben negatív prekoncepciókat épít, paranoiás tévképzetekkel megerősített előítéletek alapján éli meg a nyomorult életét. Ezt egyébként teljesen alaptalan módon projektálja az egész társadalomra, azt sugallva, mintha mindenki olyan nyomorultul érezné magát, mint ő. Persze be van hintve az egész egy jókora politikai, neoliberális (tehát elmebeteg) ideológiával is, és ebből következően el is árulja magát a liberálfasiszta: Minden, ami az ő súlyosan beteg és torz meggyőződésével szembe megy, az rossz, ártalmas, halálos, veszélyes, és tűrhetetlen. És náci. Épp ilyen egy liberálfasiszta. Csak azt tolerálja, ami neki kedves, minden más náci ellenség, ami meg kellene semmisíteni. Rafináltan, ugyanakkor átlátszó módon próbál hangulatot gerjeszteni: Rettegőst játszik, aki a tényektől és realitásoktól teljesen független módon attól fél, hogy a hatalom vagy annak verőemberei egyszer csak rátörik az ajtót és elviszik. Ebből az is kiderül, hogy saját szerepét beteges mértékben túldimenzionálja, hiszen úgy érzi, hogy a “hatalom”, a “verőlegények” számára ő egy eltávolítandó tényező, és ő a gonosz rendszer elleni harc egyik kulcsfigurája, akit márpedig el kell vinni, ad absurudum meg kell semmisíteni. Többszörös bizonyossággal felállítható lenne egy elmekórtani jellegű diagnózis ennek a figurának a mentális állapotáról. Ráadásul tovább frusztrálhatja az a tény, hogy hiába vergődik, csupán egy törpe minoritás fogékony kétségbeesett és elmebeteg mondanivalójára, és azok is pusztán politikai, ideológiai okokból kifolyólag használják fel, egyébként a gonosz többségi társadalom minimum érdektelenséget sugároz felé, vagyis “munkássága” hovatovább zéró hatékonyságot mutat. Kiváló öncáfolata ennek az írásnak már a publikálása is, hiszen azt a tomboló nácizmus, az elnyomó rendszer kellős közepén sikerült megjelentetni, és ebben a pokoli diktatúrában talált egy lapot, amit a rendszer, a verőlegények, vagyis “ezek” nem zúztak be, tiltottak be, vagyis teljesen szabadon működhet még akkor is, ha a társadalomra gyakorolt hatása negatív. Röhej az egész – vagyis az lenne, ha nem egy szánalmas, beteg ember nyomorult szenvedéseiről lenne szó. Kérdés, hogy van-e erre valamiféle humánus gyógymód, vagy kénytelenek vagyunk végleg lemondani az ilyen elmekórtani stációban leledző személyekről…
Én inkább az utóbbit választom a te esetedben, Dr Dániel. Ismeretlenül végig személyeskedted a tartalmatlan förmedvényedet. Ez a kirekesztős duma egy humoros kritikára és mások azonnali leelmebetegezése kétséget kizáróan bizonyítják kilétedet.
Van egy óriási különbség közted és Piréz Róbert között. Őt bármikor bármilyen témában szívesen, sőt élvezettel olvassuk. A tiédet nem tudtam végigszenvedni. Felejthető sőt undorító…Fölöslegesen fáradoztál hiszen mondandód egy szál sem…
Tényleg, az izraeli nők viselnek burkát?
(vagy fiúzol inkább?)
Juj… Valami nagyon félrement nálad szerintem. Közöm nincs Dánielhez és a hozzá kapcsolható súlyos elmebetegekhez (éppenséggel a szögesen ellentétes oldalra vagyok sorolható), és hát az van, hogy szerintem ők inkább tapsikolnának az ilyen írásoknak, semmint támadnák szerencsétlen elkövetőjüket. Szóval valamit nagyon félreérthettél, de nem gond, remélhetően sok időd van még elsajátítani az értő olvasás nem is oly furmányos készségét. Amúgy most “végig személyeskedtem” az írást, és ez esetben végig olvastad (mert különben honnan tudnád, ha pedig pusztán feltételezés, akkor miért nem használtál feltételes módot?), vagy “nem tudtad végigszenvedni”? Döntsd már el… És hogy tiszta legyen: Nem az itteni cikk szerzőjéről formáltam véleményt, hanem a cikkben idézett elmebetegről. Tanulni, tanulni, tanulni – ugyebár. Sosem késő és nem árt.
Sajnos már én is Náci vagyok,mert ezt mondták rám. Brühühű. És többen is. 🙂
Szerintem Fruzsika,nem olvasta el,vagy nem végig. És indulatból nyomott egy (fú,mit is) szösszenetet.
Beltenyészet költözik a beltenyészethez. Az Izlandiaktól elnézést, Ők nem tehetnek róla.
Ezt benéztem, a kettőt mindig keverem. De az ötlet nem rossz:)
Bevallom egy darabig néztem,hogy most akkor mi is van?
Végül is mindegy, csak messze legyen.