A nagy TEK-es médiahack Orbán Gazsival

Nem tisztem semmilyen módon védeni a politikusok gyerekeit, főleg akkor nem, ha éppen Afrikába tartja úri kedvük szerint elmenni és kedves kis fekete ifjakat focira okítani. Vélhetőleg ez nem túl gyakori óhaj a magyar ifjak körében, sőt, meglehetősen ritka az az anyagi háttér, amellyel ezt megengedhetné magának a magyari átlagpolgár gyereke. Sőt, tovább megyek, az Orbán Gazsinak se a focikarrierje, se a hitbéli igyekezete nem fogta meg érzékeny neuron-antennáimat, sajna. Ahogy kevéssé érdekel Orbán Rasi és húga Balaton Soundon elkövetett tánca, továbbá az sem érdekel, hogy éppen melyikőjük kivel kavar. A miniszterelnök gyermekeinek kicsi és nagy „haditettei” szintén nem érdekelnek, ahogy a Gyurcsány gyerekek hülyeségei sem izgattak fel különösképpen. Vélhetőleg ugyanez lett volna a Hornéval is, de neki nem volt, az Antallé már nem volt abban az életkorban, amikor bolondságokat szokás csinálni, a Borosséról nem tudunk.

[rule style=”rule-dotted” ]

Ami viszont érdekel és érdekelt: apjuk milyen módon vezényelte, illetőleg vezényli az országot. Mindemellett leszögezendő, hogy az ember úgy 18 és 28 között szokott orbitális nagy baromságokat művelni, némelyek utána is, viszont azt is hozzátehetjük, hogy ők általában nem miniszterelnökök. Emellett ez magánügy. Addig ugyanis, amíg valakinek az a passziója, hogy sportsérülése után néger gyerekeket tanítgat futballra, és még meg is tér valamelyik keresztény kisközösséghez, hát ha a családi kassza kibírja, csinálja.

A közjogi énem, de a politikai érzékem se huhog ilyeneken. Huhog viszont a hírhamisításon.

 

Namost. Az index.hu hasábjain valaki azt találta írni, hogy a zOrbánGazsit a TEK hozta haza a festői Ugandából, Idi Amin Dada fehérre festett Mercedeszét is szinte odaképzeltük. Ez egész hihetőnek tűnt, kiindulva a cikk logikájából, illetve olyannyira szabályellenes, hogy rögtön diktatúrát kiáltottam volna, ha és amennyiben ez igaz. Mert, ha igaz, akkor itt valaki akár súlyosan túl is léphette a hatáskörét. De nem volt igaz, Orbán Gáspárt ugyanis nem hozta vissza a TEK.

Ettől függetlenül azért egy ekkora blöfföt leírni, amely szerint a TEK hozta vissza a Gazsit, nos egész merész, gratula, főleg így, alapok nélkül. A Náncsi néni szomszédomról meg azt mondták Gizike néniék, hogy bizony fürdőskurva volt 40 éve. (Persze lehet, hogy tényleg az volt, de ennek ellenére élek a gyanúperrel, hogy bizonyos szakmai óvatossággal kell kezelni Gizike néni értesüléseit.)

Amit viszont ilyenkor következtetésként le lehet vonni, az egész egyértelmű, lassan már kormányzati kommunikációs mítoszokat lehet arról hallani, hogy se a kormányban, se az alárendelt szervekben senki nem beszél magyarul. Legyünk őszinték, még a különösen körmönfont jogászok se tudnak úgy fogalmazni, hogy végül teljesen ellenkezőjét értsük, amit gondolnak. Ez egyedül azokra a hivatalnokokra jellemző, akik ezzel hivatalból foglalkoznak.

A TEK kommunikátorai tehát – ezt azért valljuk be – nem álltak a helyzet magaslatán, amikor nem voltak képesek leírni azt a mondatot, hogy „A hír nem igaz, nem hoztuk haza a miniszterelnök fiát.” Merthogy láthatóan egy másik világban, másik nyelvi galaxisban élnek, vélhetően a „rengyőr”, vagy a „magyőr” kultúrkörben, ahol az egyszeri ember, de még a sokat író-olvasó újságíró se tud gyakran kiigazodni a sok „került foganatosításra” és egyéb, mindenkit megörvendeztető rendőrpasszív között.

Ők rendőrül kijelentették – nem idézem hogyan -, hogy a TEK a miniszterelnöknek és a Legfőbb Ügyésznek a vigyázásával foglalkozik, slussz. Aztán, bár az index hírújságíróit se köll félteni, megíródott az a cikk a semmiből, amiből aztán lett ez a blöff.

 

A probléma a következő, tulajdonképpen egyértelmű tünet: nyilván az újságíró sem a jóhiszeműségéről volt híres, de a kommunikátorok se erőltették magukat halálra. Ha ugyanis leírják, hogy „nem hoztuk haza” – akkor a zindexes újságíró sem írja meg ezt a cikket. Ha mégis megírja, akkor igen csúful be is lehet pörölni. De nem írták le. Így persze ennek az egész ügynek az lesz a következménye, ami szokott.