A titkosszolgálatok kudarcáról és az új belügyi törvénycsomagról II.

2014 és 2015 komoly fordulópontnak tűnik. Először is összeomlott mellettünk egy diktátor – kárpátaljai magyarjaink ennek mérsékelten, de örültek -, és leválasztottak egy szuverén államról egy szép nagy területet oroszok „szakadárok”. Elindult egy nagyon komoly és korábban példa nélküli migrációs hullám, újfent robbantottak repülőgépen, lebombáztak és lelőttek embereket, sőt nagyhatalmak lendültek katonai akcióba – mindezt a szomszédban.

[rule style=”rule-dotted” ]

Aztán robbantottak Párizsban, és hónapokkal később –egy belga tévé adásából, nem itthoni forrásból – kiderült, hogy a Salah Abdeslaam nevű körözött személy – akit 6 hónap után tudnak elkapni szükségállapotban – épp a mi Keleti pályaudvarunknál gyűjtött migráns szövetségeseket ahhoz, hogy robbantgasson és lövöldözgessen egy pöttyet. Ez az AH székházától kb. 5 kilométerre van autóval úton, de metróval is odaérünk 15 perc alatt.

Az eddigiek tükrében a következőket mondhatjuk. Titkosszolgálataink inkább működnek hivatalként, mint titkosszolgálatként. Amikor valamilyen komolyabb intézkedésre van szükség, akkor néhány üdítő kivétel volt ugyan, (l. „mondj kevesebbet, abba nem tudnak belekötni”) ezzel együtt nem történt semmi különös.

2010 előtt a megboldogult NBH évkönyvekben számtalan kísérletet láttunk arra, hogy szélsőjobboldali fenyegetést érezzünk. Hála jó égnek, azóta kicsit csökkent ez a tendencia, de továbbra is elfogadott titkosszolgálati marketingeszköz maradt. A rossz hír az, hogy 1990 óta évente országosan összesen kb. 1000 ember nácul – javarészt skinhead, tudják, akik közé ifjonti hevében későbbi MSZP-s vagy jobbikos politikus szokott keveredni -, ezekből tán 100 politikailag aktív tag van, közülük, egyes híresztelések szerint, 40 a különböző (magyar és külföldi, jelesül szlovák, román és szerb) szolgálatok beépített embere.

Ezek kedvenc foglalatossága különböző napokon mindenféle emléktúrákon emlékezni 20 ezer meghalt katonára – a történelmi kontextusokat most hagyjuk is Novák kartársra, a nagy emlékező túrázóra -, s ezek aztán állandó politikai mizériákat keletkeztetnek. De egész különös eseménysornak lehettünk tanúi például Bácsfi Diána újnyilas szervezetének feltűnésével – ez bizony komolyan veendően nehéz perceket okozhatott a III. Magyar Köztársaság Alkotmányos Rendjének – bár azóta a hölgy már a nem kevésbé komolyan vehető ősanyai vallással foglalkozik.

Persze voltak próbálkozások, az 1992. október 23-ról – tudják, ez az a Göncz elnök kifütyüléses sztori – készült NBH jelentés szerint egy gépjármű csomagtartójában óhajtottak volna bombát csempészni a Szabadság-téri emlékműhöz. A jól sikerült jelentés szerint – idézem – „Pécset” volt a kiindulópont. Ám furcsa, hogy később Budaházy Györgynél is előkerült ez a csomagtartóba rejtett bomba toposz, de bizonyítékok helyett mindkét esetben nagy hatósági homályba burkolódzás következett.

Valahogy itt Magyarországon szeretik a Lada csomagtartóba rejtett bombákat futball labdának álcázni, nyilván a levegő nyomása a detonátor – elégedjünk meg ennyivel, mi, civilek.

Más akciók is elég félresikerültnek bizonyultak. Mint már említettük, 2007-ben például az orosz titkosszolgálat profilozta le az NBH-t akkori kormányunk segítő egyetértésével, majd az UD ügyben hallgathattunk a youtube-on közzétett lehallgatásokat, végül pedig a hírek szerint az NBH akkori főigazgatója személyesen ült le Portik Tamással, aki akkoriban is tudvalevőleg hétpróbás gazember és maffiózó volt, valami nem igazán körvonalazott cél és együttműködés érdekében, a szocikat segítendő. A helyzetkomikum adott, a kormányon levő szocik által kinevezett főtitkosszolga egy bűnözővel dílel, a fideszt lejáratandó. Persze ez nyilván egyedi eset a történelemben, lásd Kábébéla.

De beszélhetnénk a Nyírfa ügyről, a Defend Kft-ről, az Egy-másért alapítványról, és számos más ködös sztoriról, amelyek végén a sorok között olvasók számára az derül ki, hogy valakik valamiben nyakig benne voltak. Más nem.

Amikor azonban éppen romákat szottyant kedve gyilkolni egyeseknek, akkor valamilyen oknál fogva semmilyen értékelhető előrejelzés nem történt, több ember meghalt, majd végül kiderült, hogy a szolgálatok embere mégis benne volt a buliban, tevőlegesen.

Aztán arról is írtak, már sok évvel később, hogy állítólag a saját szolgálata hallgathatta le az ex-honvédelmi minisztert. Végül is romantikus dolgok ezek. Mi tehát az egyenleg? Nem túl biztató. Valójában azt kell, hogy mondjuk, különböző politikai balhék törtek ugyan ki, de szinte kivétel nélkül komoly eredmény nélkül.

De mit tettek akkor a titkosszolgálataink a terror ellen? A semmit, de azt hibátlanul. Árnyalja ugyan a képet, hogy nem is volt terror, ami ellen tenni kellett volna.

 

Hogy összefoglaljuk, lényegében arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a mindenkori magyar titkosszolgálatok a magyar közigazgatási, politikai és ezzel összefüggő gazdasági elitet ellenőrzik a nemzetbiztonsági átvilágításokkal, amelynek eredményeképpen senki nem mer semmi érdemit tenni azért, hogy megújuljanak. Nota bene, a tegnap említett állítólagos fidelitasos csávók közül az egyiknek minimum át kellett mennie nemzetbizonytalan átvilágításon, nos, ezek szerint ezt a kémdolgot akkor épp akkor nem sikerült kiszűrni.

A Fidesz komoly, hangzatos mondásokkal kezdett neki a dolognak, amiből két fontos eredmény született. Az egyik az, hogy a 26 éve létező ügynöklistát senki se ismerheti meg, viszont örülhetünk a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (mondjuk ők legalább elkezdtek valami olyan dolgot, amit kéne, de tartok tőle épp a rendszerváltás korabeli lényeget nem fogjuk megtudni).

A másik ígéret az volt, hogy a gonosz szocialisták által politikai célokra használt titkosszolgálatokat – ez amúgy sok aspektusban valós volt – mentesítik, és előretör a vegytiszta szakmaiság.

Az említett mentesítéshez vezető út igazi mérföldköve volt a TEK létrejötte, azonban sajna az inkább egy kommandó és nem titkosszolgálat. Üdítő kivétel, ám nem bírom ki a cinizmust: Sokat támadták, sőt lényegében politikai frontvonalban állt a TEK. Voltak ők pártrendőrség, párttitkosszolgálat, kaptak kígyót, békát, mégis eredményeket egyelőre úgy tűnik – legalábbis a nyilvánosság számára – ők tudnak felmutatni. Például a teljes Birodalom összes rohamosztagosa, Darth Vader vezetésével nem volt képes Luke Skywalkert elkapni, nekik sikerült.

Azonban a cinkelésen túl arra is ki kell térni, hogy tényleg eredményesek, és a körzeti meghízottal ellentétben ők képesek rátérdelni Kalányos Rajmundék hátára, ha bilincselést kell foganatosítani velük szemben. Számos eredményes bevetésük alkalmával kaptak el nehézsúlyú bűnözőket, aktív védelmet biztosítottak embereknek, kőkeményen odacsaptak, ha kell. De, hogy titkosszolgálati eszközökkel is kellene nekik dolgozni? Hát azt kétlem.

Akkor mit akar a Belügyminisztérium? Hatásköröket. Újra. És szabadságjogok felfüggesztését, továbbá a technikai fejlődés visszaforgatását. Nos, ezt most megmondom, nem túl üdvös. Ugyanis újra már nem lesz se telex, se vonalas telefon, sőt a crypttalkot se lehet már meg nem történté tenni.

Amire nekik valóban szükségük van, az pénz, pénz, pénz és még egyszer: pénz. Sok ember, sok munkaerő és bizony el kell kezdeni velük dolgozni. Arab tolmács, kínai tolmács, satöbbi. Ugyanis a világ megváltozott. Továbbá: ha egy kis app meg tudja őket akadályozni a lehallgatásban, akkor a régi operatív eszköztárhoz kell fordulni: poloskát kell tenni a mobiltelefonba. Azt nem állítja le egy app.

És mire van nekik még szükségük? Egységes és felelős politikai irányításra.

Sajnos kicsiny Európánkban több példa – többek közt a hanyatló liberalizmus migránsmocsarában vergődő Németországban – van arra, hogy politikai vezetése van a titkosszolgálatnak. Ez bizony rögtön elkalauzol ahhoz a kérdéshez, miért is van erre oly égető szükség, nem látunk épp elég politikust a tévében?

A válasz az utóbbi kérdésre a rövid „de” szócska, azonban a politikai kinevezettnek van egy olyan tulajdonsága, amely a hivatásosoknak nincs: őt el lehet küldeni szavazatokkal a picsába, tehát tudvalevőleg legalább négyévente egyszer valakik elmondják, hogy „ez most jól ment”, vagy „kérjük, távozzon”. Akkor pedig majd nem látjuk a tévében.

A hivatásosok ugyanis egy szervezet érdekei szerint szocializálódnak, aztán pedig szeretnek felfele is hazudni, nagyot mondani.

Gyönyörű példa erre a hétvégi Bakondi produkció, ahol szegényt képesek voltak kiállítani a kamerák elé azzal a teljesen elképesztő marhasággal. Emellett pedig az a helyzet, őket nem fogják elküldeni, nekik nem kell felelősséget vállalni semmiért (Bakondi hülyére vételéért sem). Sajnos 25-30 évvel a rendszerváltás után az a helyzet, hogy többnyire meg se tudnak igazán bukni. Eddig egynek sikerült, ez a Laborc bácsi volt, meg talán részben a Bálint Toncsitól elvált ex-férj, bár ő nem tudni mivel járt rosszabbul, együtt, egymásért küzdve vele, vagy nem.

Ami pedig a terrort illeti: van jogkör, van lehetőség épp elég, pénz kell. Azt kapjanak, akár dupla annyit, míg eddig. További jogkört? Nem szükséges, hiszen eddig is képesek voltak mindenre.

 

(fotó: Index)