Vona Gáborok és Heller Ágnesek a Harmadik Birodalomban

 

 

  

Politikai opportunizmus? Hideg, machiavellisztikus racionalitás? Régóta hangoztatott, de igazából sosem komolyan gondolt elvek? 180 fokos fordulatok? “Régi, jól bevált szakemberekre mindig szükség van” indoklás?

Bizony, ezek nem a számunkra oly kedves magyarországi balliberális ellenzék találmányai. Régi korokban is előszeretettel hunytak szemet egy nem odaillő felmenő, egy korábbi más színű párttagkönyv, vagy kellemetlen régebbi újságcikk felett. Az ősi mondás szerint megtért bárány a legkedvesebb, így egy bölcs filozófusasszony nem meglepő módon próbálkozik hasonló sikerrecepttel.

Mire számíthat? Milyen történelmi tapasztalatok vannak nemes elődei próbálkozásai kapcsán? Tegyünk egy kis kitekintést a harmincas-negyvenes évek Jobbik-SZDSZ paktumaira! (Természetesen a helyzet fonákját az adja, hogy ezúttal a mai korral ellentétben a barna fiúk csempészték be a kékeket, a kor Nietzsche-kuckóiba, és nem fordítva.)

Wer Jude ist, bestimme Ich!

„Hogy ki a zsidó, azt én döntöm el!”– hangzik az ismert mondás. Sokan valamiért a propagandakirály Göbbels doktornak tulajdonítják (idézgette, megtetszett neki?), pedig a mondat atyja a kiváló humoráról ismert Hermann Göring. Szintén közkeletű tévedés, hogy ezzel a kis szentenciával valami kevéssé, vagy tán egyáltalán nem zsidó szerencsétlent zavartak egyéb kellemetlenkedés okán koncentrációs táborba, hiszen pont ezzel ellenkező célra kellett. A testes, égszínkék légimarsall megunta ugyanis az SS teljhatalmú urának, Heinrich Himmlernek folyamatos kellemetlenkedését bizalmi embere, Erhard Milch körül. Az 1929 óta párttag légügyi szakember körül a harmincas évek közepén kezdett szorulni a hurok, többé-kevésbé köztudomású volt ugyanis gyógyszerész apjának nem teljesen árja, ellenben majdnem teljesen zsidó (közmegegyezés szerint fél, de voltak ennél magasabb arányú tippek is) származása.

Az egyéb faji ügyekben meglehetősen kényes Göring ezúttal többre értékelte a repülőgépgyártás terén nélkülözhetetlen szakértelemmel bíró légügyi államtitkár tudását, és idős édesanyjával aláíratott egy nyilatkozatot, mely szerint Milch apja mégsem az apja, hanem fajilag megfelelő nagybátyja. Rossznyelvek szerint a Klara Rosenau névre hallgató kedves mama maga sem volt teljesen árja, de mendemondára azóta sincs szilárd bizonyíték.

Mindenesetre a Führerhez mindvégig lojális és bejáratos Erhard Milch előtt a félelmetes külsejű szénfekete-ezüst egyenruhás SS-személyzet továbbra is inkább tisztelgett – főbelövés helyett.

Némileg hálátlan lett egykori jótevőjével, hiszen Himmlerrel összefogva Göringet kezdte fúrni Führerénél, de a háború legvégső napjaiban a lényegtelen hatalmi harcok helyett nagyon okosan inkább a nyugat felé meneküléssel töltötte az időt.

Pechjére az őt fogságba ejtő brit Derek Mills-Roberts vezérőrnagy épp a frissen megismert Bergen-Belsenből tart kelet felé, úgyhogy a megadási ceremónián nagylelkűen felajánlott marsallbottal néhány nevelő célzatú kokit helyez el Milch fején. Antiszemitizmus? Vagy a jól megérdemelt életfogytiglani büntetés előjátéka?  Mindenesetre jó szakmemberre az NSZK-ban is szükség van, úgyhogy az életfogytiglan 6 év múlva már csak 15 év, 3 év múlva pedig 0.

Szállj fel a Walhallába, csak az egynegyed részedet hagyd lent!

Mint látható, ügyesen és otthon, a négy fal között még a Harmadik Birodalom vezető köreiben is lehetett zsidónak lenni. Nyíltan csinálni azonban nem kis fokú bátorságot követelt. A tenger azonban a bátrakat szereti, így a zsidó nagyszülővel rendelkező Günther Lütjens admirális nem különösebben húzta meg magát, amikor a Haditengerészet több vezető beosztású tagjával együtt írásban tiltakozott a Kristályéjszakán zsidókat ért atrocitások miatt. Tüntetőleg előszeretettel használta 1935 előtti “Reichmarine” felszereléseit a horogkeresztes “Kriegsmarine” helyett.

Ezek az apró antifasiszta csínytevések azonban olyannyira nem okoztak törést a karrierjében, hogy a Karlsruhe könnyűcirkáló után gond nélkül megkapta a náci Németország által épített legmodernebb és legnagyobb egységet, az Admiral Hippertől kezdve a Scharnhorston és a Gneisenaun át egészen a Bismarckig. Norvégia megszállásánál pedig volt olyan pillanat, hogy ideiglenes jelleggel a teljes német felszíni flotta felett ő rendelkezett.

Ennél is pikánsabb lehetett, hogy germánosan heroikus hősi halála előtt a tehetetlenül körbe-körbe evickélő Bismarckról még Wagner-operákra emlékeztető táviratokat váltott Adolf Hitlerrel, az utolsó töltényig való kitartásról és a kötelességről.

Nem meglepő, hogy a Harmadik Birodalom lakájmédiája – élén Julius Streicherrel, a korszak Havas Henrikjével – erről, és nem a kissé problémás felmenőkről zengett ódákat a csata végeztével, az új germán mondahősről, aki majdnem teljes legénységével a habokba merült, de lelke felszállt a Walhallába.

Heller Ágensnek szegről-végről azonban mégis igaza van.

Bár a nácik sok bűnt elkövettek – néha pont az ilyen zsidók közreműködésével – a végső cél tulajdonképpen szentesítette ezt a furcsán összeillő frigyet. Vegyük észre, hogy a két fél kooperációjának keretében ezek le tudták győzni a kor kurvaOrbánjait!