Várjuk szeretettel a kivándorlókat

 

 

  

Európa úgy tűnik megtelt. Spanyolország már rég kirakta a táblát, hogy a magas munkanélküliség miatt nem tud több embert befogadni, de a németek is toloncolgatnak, meg az osztrákok is. Az olaszok próbálnának, de nekik meg nem hagyják, mert olaszok és valamit úgyis elrontanának közben. A szerbek humanitárius katasztrófától tartanak, ha visszaküldik a feladóhoz azt a kb. tizenötezer migránst, akikről sikerült végre kideríteni, hogy valamilyen régen eltemetett, kirekesztőnek bélyegzett uniós szabály alapján mozdíthatóak és valaha megjárták Szerbiát is.

Miért Rigó

Elég egy rövid sétát tenni Párizs izgalmasabb negyedeiben, vagy felkeresni néhány frissen kinőtt mecsetet valamely patinás európai városban ahhoz, hogy megértsük: Nyugat-Európának örökre megváltozott a vallási és etnikai összetétele. Hogy mikor gyorsultak föl ennyire az események, vagy hogy Európa mikor hagyta el magát ennyire, azt innen a keleti blokkból nehéz megítélni. Mindenesetre a rendszerváltás idején még nem így képzeltük a vágyott Európát.

Az is érdekes, hogy a bevándorlás tekintetében tranzitország vagyunk, nem csillogunk és villogunk a jóléttől, így nem is vagyunk olyan kívánatosak, hogy végcéljai legyünk ennek a folyamatnak. Korábbi történelmi szerepünkhöz képest most – az uniós szabályoknak alávetve magunkat – nem állítjuk meg Európa határainál a ”törököt”, hogy megküzdjünk vele, hanem szépen hagyjuk, menjen tovább. Hogy milyen córeszt is hozott a hitevesztett Európa a saját fejére, amikor hátat fordított a keresztesháborús személetnek, az most derül ki igazán. Az viszont biztos, hogy a határvédelmi tevékenységünk nélkül ez a folyamat már sokkal korábban elkezdődött volna.

Magyarország számára nyilván elengedhetetlenül fontos, hogy ezt a tranzitország jelleget fenntartsa, mert joggal tart attól, hogy a kvóta-rendszer majd jól szétszórja az új tagállamokba is a multikulti magjait, amitől a Nyugat döglődik. Egyre nehezebb felpörgetni az olyan gazdaságot, amelyet jelentős szociális kiadások hátráltatnak. Különösen úgy, hogy a jogvédők mindeközben a normális életet élni próbáló átlagembert ostorozzák, hogy nem elég toleráns és elfogadó, hogy az általuk elképzelt multikulti-modell működhessen.

Az borítékolható, hogy idővel betelik a Nyugat és teljesítőképessége határaihoz ér. Nemsokára elveszti a csillogó gazdagság ígéretét, mert már nem tud miből többet osztani. De mire ez bekövetkezik, addigra már jócskán veszített egységes kulturális jellegéből. Valahol ott lett elhibázva, amikor az Unió alapjait a közös gazdasági érdekekre, és nem a kulturális hagyományra alapozták. Közös kulturális értékek nélkül védhetetlenné vált az Unió. A később csatlakozó keleti periféria országai azonban, ha fönntartják tranzit-jellegüket, idővel kedvelt időskori menedékei lehetnek azon nyugatiaknak, akik jól akarnak élni a nyugdíjukból, egy nyugodt, balhémentes, kulturálisan homogén, ismerős közegben.

Így fog a Nyugat egyre inkább Kelet felé tolódni. Másképpen mondva a Kelet lesz az, amit jelenleg mind kultúrájában, mind élhetőségében a Nyugat képvisel.

Nemsokára megjelenik tehát a gazdasági kivándorló, aki a bevándorlással ellentétes irányba halad. A centrum-periféria dichotómia pont ugyanúgy fog átértékelődni, ahogyan a városszociológia is ismeri a gazdagok kivándorlását a belvárosból az élhetőbb külvárosi peremkerületekbe. Ahogyan a városok esetében is a belváros vonzza a boldogulni vágyót, a gazdag és megállapodott menekül ez elől a nyüzsgés elől.

A jövő Magyarországa tehát még profitálhat is a bevándorlásból, ha tudatosan felvállalja az Unió békés, kisvárosias peremkerületének szerepét. Ehhez minden adottságunk meg is van, csak az ostobenkó kampányunkat kellett volna Nyugaton ellőni valami olyan üzenettel, várjuk szeretettel a kivándorlókat.