Társadalomtudomány legnagyobb kérdése ma: miért nem értenek velem egyet az emberek?

 

 

  

Az HVG címlapján egy ifjú kutatóval sokkolja az olvasóit, és a téma mi is lehetne más, mint a demokrácia, vagyis annak a hiánya. A felütésben a közöny kultúrája, antidemokratikus trendek, frusztráció és bénultság. Csupa andalító kifejezés azoknak, akik a saját frusztrációjukat a HVG olvasásával szokták levezetni.

Miért Rigó

Nem a mi hibánk, ha úton-útfélen a TÁTIKA színvonalát felmutató társadalomtudósokat vagyunk kénytelenek ekézni, mert a Toronyház oldalain nyilván már csak szakmai alapokon sem engednénk nekik fórumot, ellentétben a kevésbé igényes HVG-vel. Titkon mindig abban reménykedünk, hogy megindul a várva-várt baloldali újraépítkezés, és most születnek meg a valóságra már valamennyire reflektáló ideológiai alapvetések, de ebben rendszeresen csalatkozunk. A lap újdonsült felfedezettje az ifjú kutató, akit születése óta az állampolgári kultúra foglalkoztatott, de sajnos a „trendek” miatt – tehát amiket kutatásai közben tapasztalt – extrémizus-kutató lett belőle. Ez nagyon kemény. Nem is csoda, hogy az ember, aki antidemokratikus extrémizmussal kel és fekszik, frusztrációt és bénultságot lát maga körül.

De tegyük tisztába Síkot….

Andorka Rudolf Bevezetés a szociológiába c. könyvének előszava – ami azért nem a társadalomtudományok legfontosabb alapvetése, hanem amolyan butuska bevezető a tinédzsereknek – szerint a  társadalomtudós legfőbb ismérve az objektivitásra való törekvés, ezért az a legfontosabb, hogy maga a szociológus fogalmazza meg, ki ő, mit gondol és miért az általa kutatott tárgyról. Föl kell ismernie saját korlátait, hogy lehetőség szerint kiküszöbölhesse azokat. Az sem árt, ha ezekről a tanulmányát elolvasókat is tájékoztatja. Mivel Sík Domonkos ezeket elmulasztotta, mi csak a benyomásainkra hagyatkozhatunk, amelyek a következők.

Sík Domonkos szerint (minimum) kétféle ember létezik, az „A” jelű, aki demokratikus, meg a „Zs” jelű, aki antidemokratikus. Utóbbiból (sajnos) több van Magyarországon és ettől Sík el van keseredve. Ezért is kutatja ennek okait a fiatalok között. Hogy mit jelent az, hogy valaki antidemokratikus, és hogy ehhez képest milyen a demokratikus ember az nincs tisztázva.

A tudóskutató afölött is átsiklik, hogy milyen ismérvek alapján lehet felismerni az antidemokratikus embert. Egyszerűen csak fogadjuk el, hogy vannak a jók és a rosszak, az erő világos és sötét oldala, és kész. Mindenesetre most a rosszak vannak a többségben. Sajnos Sík azt sem közli, hogy ebben a kétpólusú világban magát hová sorolja, de reméljük a jók közé tartozik, mert ha egy extrém antidemokratikus beszélne a demokráciáról, az elviselhetetlen volna…

A tudós szerint a legnagyobb baj az a fiatalokkal, hogy gyermekkoruktól nem tapasztalják meg a demokráciát, mert nem demokratikus a család és nem demokratikus az iskola. Ezek a fiatalok úgynevezett vákuumban nőnek fel. Persze azt nem kell külön definiálni, milyen a demokratikus iskola (lehet kérdéseket föltenni), vagy milyen a demokratikus család (kommunikáción alapul), mert ha már elfogadtuk a demokratikus-antidemokratikus ember létét, nem szabad minden részleten fönnakadni.  És azt is otrombaság volna fölemlegetni a szociológusnak, hogy a hagyományosan, közmegegyezés szerint is alá-fölé rendelt viszonyokon alapuló szocializációs közegeket demokráciával megerőszakolni gyanúsan liberális szokás. Míg a családban a döntésekért felelősséget vállaló felnőtt veszi le ennek terhét a még tapasztalatlan gyerekről, addig az iskolában a tapasztalt adja át a tudást a tapasztalatlannak.

Micsoda egyenlőtlenség. Sík megközelítése szerint maga az emberi fejlődés antidemokratikus.

Namost, a tudós szerint a magyar (kelet-európai) léleknek van valami perverz vonzalma a paternalizmushoz, ami történelmi örökség, de valahogy mégis 2010-től erősödött meg. Erről valaki más még tanulmányt is közölt. Ezért aztán a mai kor fiataljai három+1 féle képpen osztályozhatóak. Ezt idézzük is:

“Magyarországon viszonylag nagy azoknak a fiataloknak az aránya, akikben egyrészt erős az ellenérzés az antidemokratikus értékekkel szemben, másrészt akikben van egyfajta naiv bizalom a fennálló politikai renddel szemben. Ők azok a fiatalok, akik magától értetődőnek tekintik a demokratikus intézményeket, ebből fakadóan azt gondolják, hogy nekik ezzel nincs dolguk. Bátran nevezhetjük őket passzív antiradikálisnak.

Másik nagy csoportot alkotnak azok, akiknél egymásnak ellentmondó értékek is jól megférnek egymás mellett. Ők egyszerre azonosulnak demokratikus és antidemokratikus értékekkel: például elfogadják, hogy legyen egy vezérfigura, aki utat mutat, de azt is gondolják, hogy mindenkinek beleszólást kell biztosítani. Közöttük vannak, akik távol tartják magukat a pártpolitikától és passzívak, és vannak olyanok is, akik belevetik magukat a közéletbe, akár kimondottan pártpolitikai, akár civil – például nemzeti hagyományőrző – egyesületekben.

Harmadik nagy csoport pedig az elidegenedetteké, akik nem tudnak azonosulni sem a demokratikus, sem az antidemokratikus értékekkel. Ebben az értelemben nincsenek politikai azonosulási pontjaik, miközben nagyon bizalmatlanok a politikával szemben, aminek eredményeként egyfajta közéleti bénultság vesz rajtuk erőt. Érzik, hogy valami nem oké, de nem tudnak reagálni. Azért nagyon veszélyeztetett ez a csoport, mert ez egy frusztráló állapot: ha erre a frusztrációrá rájátszik egy politikai ideológia, akkor könnyen táptalajra találhat.”

(A negyedik csoport a kevés számú normális, demokratikus fiatal.)

Remélem most már mindenki érti, milyenek a mai fiatalok, miért tart itt ez az ország, és miért olyan az értelmiségünk, amilyen, milyen kutatásokra költjük az adófizetői forintokat, és hogy kik taníthatnak egyetemen szociológiát.

Sík Domonkos tudományos pályáját eszerint úgy összegeznénk, hogy Síknak nem tetszik a rendszer. Így tudományosan azt kutatja, hogy másokat mi gátol meg abban, hogy képesek legyenek úgy gondolkodni, mint ő. Merthogy neki van igaza. A világ csakis olyan lehet, ahogy ő azt látja.