Székely-gate vs. erőszaktánc: 1 – 0

 

 

  

Az utóbbi napokban felpezsdült a civil szféra. Most nem arról a bizonyos kézi vezérelt, hátulról fizetett, idézőjeles „civil szféráról” beszélünk, hanem a másikról, amit úgymond igazinak szoktunk tekinteni: az átlagemberek szolidaritási mozgalmairól.

Rövid időn belül kettő nagyobb megmozdulás is volt. Az egyiknél a szervezők szándéka szerint világszerte egymilliárd ember táncolt volna a nők elleni erőszak érdekében, s végül nem tudom sikerült-e megmozgatni az ügy érdekében a Bolygó lakosságának hatodát, de elég látványosra sikeredett az akció. A másik „civil ügy” következményeként lassan nincs már olyan falu hazánkban, ahol ne lengedezne a városházán székely zászló. Ezek a mozgalmak eredetileg függetlenek bármiféle párttól, szervezettől, mégis úgy tűnik, hogy a baloldaliak inkább táncolni szeretnek az erőszak ellen, a jobboldaliak meg szolidaritási kék-sárga napocskás-holdas badge-ekkel árasztják el a profiljukat. Ez érthető is, de ennek a posztnak nem ez lesz a fő témája. Mert félre vinne.

Két dolog jár ugyanis az egyszeri blogger fejében: egyrészt mi az értelme ezeknek a megmozdulásoknak egyáltalán, másrészt mi a konkrét haszna ezeknek, miről szól ez a virtuális mozgalmárkodás, profilkép-cserélgető kitűzős izé? Mielőtt félreértés esne: székelyzászló ügyben speciel nem vagyunk semlegesek, ám amióta a szoci vezetésű nagyvárosok is kitűzték Magyarország szerte szolidaritásuk jeléül a székely zászlókat, valahol az európai regionalizmus átfogó gondolatához lehet csatlakoztatni az egész ügyet. Fontos megjegyezni, hogy a székely zászló nem egy másik állam zászlaja – ez a szokásos siralom román részről – hanem egy helyi autonómiát követelő régió szimbóluma. Van ilyenje más európai régiónak is, és nem is csak magyar részről fogalmazódott meg Romániában sem a decentralizáció gondolata. A székely zászló teljesen „kúl” és nem valamiféle, baloldali agyakat kiakasztó kokárdázós izé, mint amilyen volt 2002-ben a március 15-ét követő, nem épp szerencsés Fidesz-kampány.

A székelyek mindazonáltal rendelkeznek saját, külön bejáratú nacionalizmussal. Erről tanúskodik többek közt az, a néhány éve még a Sepsiszentgyörgy román és magyar városnegyedeit összekötő vasbeton hídon díszelgő graffiti, miszerint „Székely szarta a magyart.” Ennek fényében pláne nem a magyar állam kacsintgat a borvíz és sókészletekre Románia közepének annektálásával, hanem tényleg egy abszolút független ügy mellett állt ki. A tény, hogy történetesen Kövér László, vagy a szegedi Jobbikos csávó tűzi ki személyesen a székely zászlót a Parlamentre és a szegedi városházára, valójában független bármiféle párttól. Persze tudjuk, hogy nem az. Előre borítékolható volt az amúgy meglepően rövidke szegedi huzavona, ahogy egy esetleges baloldali kormány valószínűleg nem bocsátkozna ilyenfajta „radikális”szolidaritási gesztusokba. Inkább a brezsnyevi hagyományokon nyugvó bükkfa-nyelvezettel ködösítene, és mondana olyanokat, hogy „miközben a regionalizmus gondolatát fontosnak tartjuk, nem szeretnénk beavatkozni egy testvéri szocialista ország belügyeibe.” Nem csodálkoznék azon sem, ha ezzel a cikkel egy időben már íródnának a revizionistázó posztok, vagy azok, amelyek csalódottan konstatálják, hogy miként csapnak le a pártok a civil ügyekre. A szegedi városháza képe azonban akkor is öngól: Botka Lászlót eddig még nem vádolták hasonló elhajlással, mégis hagyta, mondhatni tehetetlenül, bénán, cinkosan (ezek a bevett jelzők?) szemlélte, hogy kitegyék ezt a mit is: szörnyű nacionalista izét? Egy romániai régió zászlaját?

A román elvtárs Victor Ponta mindenesetre egyre mélyebbre süllyed. Lehet, hogy a dolog diplomáciai fiaskóval fog végződni a számára, s végleg egyedül marad. Elvégre az Orbánt ekéző Helsinki Bizottság éppenséggel érte sem rajong túlzottan, s az ottani alkotmánybíróságot vegzáló intézkedései épp nem tartoznak a népszerűek közé. Ez, egy nemzetiségek elleni nyílt támadással ötvözve akár még ki is penderítheti a píszí szalonokból, pláne, hogy még a bankokkal és multikkal sem túl kedves ez az alapvetően eléggé bárdolatlan viktorja a román népnek. Mindenesetre román értelmiségiek is elkezdték kitűzni a székely zászlókat, ami azt is jelzi, hogy az ügy révén román és magyar értelmiség is egy picit közelebb került, és a baloldali elit is megosztott a „Ponta elvtárs jó elvtárs” fronton. Már megérte.

Lezárult a milliárdos köztánc is, amit világszerte a bántalmazott nőkért tettünk meg. Elvileg ugyanúgy végig kellett söpörjön az országon, mint a zászlózásnak. Az ideális magyar városban székely zászlókkal kellett volna táncolni. Táncoltak is meg nem is, de az ügy korántsem foglalt el akkora médiafelületet, mint a „székely-gate.” Pedig az erőszak, a nők bántalmazása van olyan fontos, mint a székely autonómia. És úgy tűnik mégsem. Valahogy elgondolkodik az ember: néhány hóesésben ugráló vigyorgó hippi mennyit javít egy naponta megalázott nő sorsán? Mennyiben segít ugyanakkor, ha mondjuk Románia miniszterelnöke azt látja, hogy még magyar elvbarátai is ellene fordulva teszik ki a székely zászlókat? Az első kérdésnél nehezen elképzelhető, hogy egy alkoholista brutális férj a híradóban látott önfeledt táncikálás hatására megrendül, és abbahagyja az asszony és a gyerek nadrágszíjjal történő fenyítését. A második esetben azonban az egyre szaporodó székelyzászlók lehet, hogy meghátrálásra kényszerítik Victor Pontát. Ha nem, akkor is elég erős jelzést adnak le a székelyekkel packázó politikai erőknek ahhoz, hogy nem érdemes bolygatni a status quo-t, és az autonómia gondolatát is érdemes érlelgetni Romániában. Az első esetben páran táncoltak egy jót, és megnyugtatták lelkiismeretüket, hogy „tettek az erőszak ellen.” A másiknál meg meg valóban történt is valami. Székely zászló: one billion rising = 1:0