Putyin látogatásának margójára – a korai helyezkedés megtörtént

 

 

  

Nem barátkozni kell az oroszokkal, nem kell szerelmesnek lenni Putyinba (mint a Jobbik), de a magyar diplomácia jó ütemérzékű offenzívája rövid távon is kifizetődő lesz. Hosszú távon meg majd elválik, az inkább múlik Merkel tárgyalási képességein és az orosz közhangulaton azaz, hogy éppen mennyi dokumentumfilmet vetítenek éppen a régi dicsőségről a „cári televízióban”

Keményen nyomja a sajtó (fősodor az fősodor), hogy az egész Orbán-Putyin találkozónak a mi részünkről semmi értelme nem volt. Egyedül Putyin az, aki a tegnapi napon győzőt (nem mintha egy ilyen találkozónak lenne fekete-fehéren leírható győztese, nem béketárgyalás volt ez…), Bár igaz, egy uniós országban, egyenes adásban vallhatott az orosz elnök a politikai stratégiájáról; illetve arról, hogy az orosz olvasatban mi történik Ukrajnában. Valódi meglepetésként szeparatistaként emlegette a kelet-ukrajnai lázadókat, nem szabadságharcosként. A szómágiát ezúttal otthon hagyta.

A győztes-vesztes játék-elméletnél pedig jóval több dolog történt tegnap. A kevéssé fontosnak tűnő, nem miniszterelnöki szintű kulturális, oktatási és az egészségügyi megállapodásokon kívül születtek olyan gazdasági kérdésekben is szándéknyilatkozatok, amelyek erősen már a posztkonfliktusos korszakra irányulnak, hisz senki nem gondolhatja komolyan, hogy a kelet-ukrajnai válság még évtizedekig el fog húzódni.

Szóval itt járt Putyin, Oroszország első embere és egyrészről megállapodott Orbán Viktorral abban, hogy itt járt, másrészt, hogy fejlesztik az oktatási együttműködést; közösen dolgozunk az egészségügy területen; továbbra is lesznek közös orosz és magyar kulturális napok a partnerországnál; s felépül Kazanyban egy magyar főkonzulátus. Ez eddig önmagában nem sok. A másik olvasata pedig az a tegnapnak, hogy Orbán kiengedte Putyint a karanténból.

De létezik-e ez a karantén?

Putyin karanténja annyiból létezik, hogy több termékre embargót szabott ki az unió – ezzel nógatva az orosz vezetést, hogy gyakoroljon nyomást a kelet-ukrajnai szakadárokra (illetve saját magára).  De orbitális marhaság az, hogy el lenne szigetelve az orosz elnök, hisz az elmúlt hónapban háromszor is találkozott Merkellel és Hollande elnökkel is és nem pusztán az ukrajnai konfliktus lezárásáról tárgyaltak, hanem – Orbánhoz hasonlóan – az utána következő időkről is . Hogy ezek nem bilaterális találkozók voltak? És? Nos, erre csak az lehet az egyetlen és korrekt válasz, hogy bizony Merkel asszonnyal hetente telefonon egyeztetnek és egyeztetnek ma is. Ennyit az elszigetelődésről…

Az igazság az, hogy feszültség van az ukrajnai helyzet és feszültség van a gázszállítási hercehurca miatt. Az EU fura eltököltséggel megfúrta, a Fekete-tenger alatt megfúrandó Déli Áramlatot. Erre az oroszok azt mondták, hogy „jó, akkor a határig van gáz, onnantól a ti problémátok”. S mivel a törökre semmiféle nyomást nem tud gyakorolni Brüsszel, a görögök meg éppen „feketeseggűek” lettek, ráadásul az unió pénzügyi vezetői elég szűklátókörűek, ragaszkodnak az államcsődhöz… hát majd jönnek az oroszok, adnak pénzt, paripát és cserébe kapnak csővezetéket.

Tehát lényegében csak annyit ért el az EU, hogy más útvonalon és pár évvel később érkezik a térségbe az orosz gáz, még pár évig működtetni kell az ukrán tranzitot az oda magukat bevásároló Obama-közeli üzletemberek legnagyobb örömére.

No, és ebben a helyzetben jött a mi Viktorunk, és jó ütemérzékkel repült rá az adódó lehetőségre. Elvégre az oroszok olyanok, mint a magányos férfi, fizetnek a „barátságért”.

Ez az a pont, amiről valahogy mindenki elfeledkezett.

Egyrészről megállapodtak a felek abban, hogy ha jön a gáz délről, Törökországon, Görögországon és Szerbián át, akkor mi lehetünk a következő tranzitország, amiből komoly hasznot remélhetünk. Főleg ha sikerült a vezetéket működtető konzorciumból kihagyni a posztsimicskai mándrucokat és pumákat. Mindamellett GFG által politikai atombombának tartott rezsicsökkentés is fenntartható lesz. Az nemcsak politikai fegyvertény, hanem egy olyan komoly és valóságos dolog, ami megint könnyen lefordítható a „zemberek zsebe” nyelvre, ami ugye a politikai kommunikáció legfontosabb eszköze.

Mellesleg sikerült elkerülni az orosz diplomácia legfontosabb célját, hogy az ingadozó és kiszámíthatatlan energiaárak mellett idejekorán hosszú távú szerződést kössenek, de a legégetőbb problémát viszont megoldották. Ugyanis az 1995 óta létező gázszállítási szerződések (melyek ebben az évben járnak majd le) elég visszásak voltak számunkra. Hisz fizetnünk kellett volna, még az olyan gázért is, ami csak tartalékban volt, de nem használtuk fel (tárolási díj, köszönhetően Horngyufa remek üzleti érzékének). Most ez megváltozik. A megállapodás szerint ugyanis az elmúlt húsz év alatt felhalmozott, de nem felhasznált gáz lehívási joga megmarad lé csak azért kell majd fizetni a jövőben, amit ténylegesen fel is használunk. Ez a tartalék pedig 2019-ig elég lesz. A hosszútávú szerződésekre pedig visszatérhetünk majd akkor. Bár az is lehet, hogy addigra már működni fog a török-görög-szerb-magyar tranzit.

Ez a tény pedig Magyarország számára, a tegnapi tárgyalás legnagyobb sikere. Így kimondhatjuk, hogy habár nem csókoltuk össze egymást Putyinnal (mint annak idején Kádár és Brezsnyev), de sikerült mindkét fél számára hasznos ügyekben megállapodni.

Nem barátkozni kell oroszokkal, nem kell szerelmesnek lenni Putyinba (mint a Jobbik), de a magyar diplomácia jó ütemérzékű offenzívája rövid távon is kifizetődő lesz. Hosszú távon meg majd elválik, az inkább múlik Merkel tárgyalási képességein és az orosz közhangulaton, hogy éppen mennyi dokumentumfilmet vetítenek éppen a régi dicsőségről a „cári televízióban”.

Ami a legfontosabb, hogy üzlettársként tárgyaltunk Putyinnal, nem tettestársként.