Propagandariadó: a fehérek mind terroristák a legújabb amerikai oktatófilm szerint

 

 

  

Már látható az amerikai mozikban a legújabb neonácis-elnyomós oktatófilm Imperium címmel, ami tulajdonképpen arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy a fehérek minimum annyira terroristák, mint a nem fehérek, és hogy a legnyomorultabb tömeggyilkosnak is vannak érzéseik.

Ahogy az lenni szokott, a fordulatos, lelki megpróbáltatásokkal terhes filmben a főhősnek választani kell a demokratikus berendezkedés és a betyárbecsület között. Persze feltűnnek olyan hollywoodi filmben még sosem látott karakterek ismerős arcok is, mint a jó útra térő gonosz, aki belátta, hogy a bevándorlókra való nyitottság az egyetlen járható út a boldogság felé.

Hollywoodnak még mindig nem sikerült leszámolni a kilóra gyártott propagandával, pedig tök jó lenne már, ha valaki felfogná, hogy fontos társadalmi kérdésekből csak akkor lehet jó filmet csinálni, ha mellé egy jól megírt és hihető történetet is kanyarint egy hozzáértő író. Önmagában a gonosz felmutatása kevés és a fontoskodás kevés. Azt a Gólya presszóban kell csinálni a műértő közönség tapsvihara közepette.

Megszoktuk már, hogy időről időre kijön egy film (Amerikai História X, Romper Stomper, Green Room), ami szélsőséges, agresszív neonácikon keresztül szeretné megmagyarázni azt, amit sok liberális médium és aktivista próbál már évek óta: a fehér ember aljas, gonosz, kirekesztő és igenis van annyira undorító, mint bármely más kultúrából érkező migráns tömeggyilkos. Mondjuk a felsoroltak jó filmek, mára maradt a szájbarágás…

És mellesleg a kopasz nácik kurva unalmasak a 21. században. Példának okáért skinheadet is vagy 10 éve nem láttunk. Ennyit a társadalmi valóságra való reflektálásról.

Az új mű nem kizárólag egy elszigetelt, négerverő, gyűlölködő szubkultúrára épít, akik puska híján a Sziklás-hegységben hajigálják a köveket a kirándulókra, hanem az állítólag jól szervezett fanatikusokra és a háttérben megbúvó terrorista sejtekre, akik persze fehérek, sőt, gyanúsan patrióták és nem riadnak vissza attól sem, hogy feláldozzák a családjukat a cél érdekében. Hogy ez a cél pontosan mi, az nem derül ki egyértelműen a filmből, vannak utalások pánikkeltésre, új világrendre, illetve egy fajok közötti háború szítására.

A mestertervet viszont már nem bontja ki a film, költői homályban marad, hogy miért törne ki fajok közötti háború attól, ha felrobbantanánk egy nukleáris bombát egy városban. Egyszerűbb tüntetést szervezni a lelőtt néger bűnözők apropóján, közben meg kivégezni pár fehér rendőrt. Ja, ezt a Black Lives Matter nevű szervezet csinálja, akik történetesen feketenácik? Semmi nem lehet tökéletes. Mondjuk mindig hisztiznek a négerszámláló jogvédők, mert állítólag kevés néger szerepel a filmekben, itt lett volna a lehetőség. Viszont egy huszáros bakugrással (hehe) sikerült párhuzamot vonni Tim McVeigh féle oklahomai robbantással.

Szóval értelem csak nagy ráhagyással található a filmben, az viszont tény, hogy már az első negyed órában precízen elültetik a bogarat azzal kapcsolatban, hogy az egyik legvéresebb terrortámadást egy fehér amerikai, és nem pedig egy muszlim, vagy egy fekete követte el, és hogy ez bármikor megismétlődhet, mert az egykori rabszolgatartók leszármazottjai gonosz gecik. Mind. Egytől egyig. Vérükben van a rasszizmus! – mondaná erre egy haladó értelmiségi, rámutatva arra, hogy az antifasiszta koalíciót hülyék alkotják… Na, mindegy, vissza a filmhez.

Tehát ebből a teljesen értelmetlen plotból próbálja kibontani a történetet a rendező, Daniel Ragussis és tovább haladni a náci vonalon, mert ugye a mit sem érne az egész keresztégetés, fehér csuklya és fegyveres fasiszták nélkül, akiket eleve mindenki utál, kivéve akkor, ha azok nem fehérek és mindenféle haladó jelmondatok alatt vernek fehéreket.

Amúgy az említett Tim McVeighnek annyi köze volt a nácikhoz, hogy tettének az egyik – állítólag – meghatározó építőkockája az oklahomai Ruby Ridgenél elhíresült incidens volt, amikor egy – megint csak állítólagos – neonáci aktivista, Randy Weaver ellen vívott meg az FBI egy jóféle miniháborút. Akinek bűnössége egyébként több ponton vitatható, mert ugye az volt a fő vétsége, hogy nem akart besúgó lenni, csak békében redneckeskedni egy kibaszott erdő közepén. Nyilván nagyon csúnya vége lett, nagy halom hullával, amitől Tim McVeigh kissé berágott a szövetségi állam képviselőire.

Erről egyébként éveket lehetne vitázni, kisebb könyvtárnyi szak- és nem annyira szakirodalom van a témában. A lényeg, hogy egy hadseregben leépült őrültet racionális szupergonoszként beállítani nettó faszság, még akkor is, ha nem könnyed és épelméjűeknek szánt olvasmány kategóriájába tartozó Turner Naplókkal a kezében halt meg, ami sokak szerint a szélsőjobb bibliája, és ugye az Order nevű neonáci szervezet is előszeretettel integet vele nyilvános helyeken. Oklahomai kitérő vége.

Mire gondolhatott a költő, vagyis az író és a rendező, amikor megalkotta a filmet. Mi motiválta? Már fentebb szó volt róla, hogy a jelendidő Amerikájában éppen komoly kampány folyik a fehérek ellen, és hát a korszellem az korszellem. Sokan szeretnének egy szép és nagy polgárháborút, ezzel a filmmel is közelebb kerültek hozzá. De hogy miért gondolják jó ötletnek egyesek, hogy az amerikai lakosság alig több mint tizedét kitevő feketék nekiálljanak polgárháborúzni, arra igen nehéz értelmes választ adni. Lehet megtévesztett egyeseket, hogy a börtönökben ők képviselik a többséget. Meg a hollywoodi négerkvóta. Aztán kitör a háború és a többség agyonveri őket…

Ennyit arról, hogy ki a terrorista.

Az Imperiumot egyébként az USA-ban is csak korlátozottan, kevesebb mint ezer moziban vetítik, valószínűleg azokon a környékeken, ahol legtermékenyebb táptalajra esnek a majd az égig érő ágyúba szökkenő magok.