Az orosz fenyegetésről

 

не стреляйте, я друг!! Vagyis „Ne lőjetek, barát vagyok!“ A főállásban rettegő liberális média szerint ez lehet hamarosan a leghasznosabb mondat, amit az ember az iskolában megtanulhat, hiszen a megerősödött orosz hadsereg a világ lerohanására készül. Ahogy az lenni szokott, egyáltalán nem arról van szó, amiről beszélnek; pont valahogy úgy, mint amikor nem értik a mosdókon feltüntetett jeleket. Ráadásul, a migránsválsághoz hasonlóan az „orosz fenyegetést” is fejlett nyugat teremtette és önmaguk ostobaságának az elfedésére használják. Haladó árnyékboksz.

[rule style=”rule-dotted” ]

Két védelmi miniszterbe, és rengeteg évbe telt, hogy komolyan vegye a világ Oroszországot, ami a történelemben talán először nem a cárok játékszere vagy kommunizmus ágyúgolyója. De tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy ezt önerőből érték el: nagy szükség volt arra, hogy ne figyeljünk oda, később meg arra, hogy nagyon odafigyeljünk. Tulajdonképen arról van szó, hogy míg mi a tibeti meleg bálnák reprodukciós jogaiért harcoltunk; államilag támogattuk a transzkutyulik alanyi jogon járó kis bonsai fáját, hogy legyen hova pisikélni, míg a gazdi a nyolcéves kislányokkal transzgyerekekeskedik; arról beszélgettünk, hogy vajon nincsenek-e túlságosan leterhelve az egyetemistáink a napi 3 óra tanulástól; és vajon rá szabad-e írni a születési anyakönyvi kivonatra, hogy valaki fiú-e, vagy lány, addig keleten szép lassan öntudatára ébredt egy ország. Amit valahogy sokáig nem vettünk észre, pedig elég nagy, és csak egy kurva nagy benzinkutat olvastunk le a térképről arrafelé.

És igen, Putyinék nagyon is biztonságban érzik magukat ahhoz, hogy ne tartsanak a nyugat megmaradt erejétől és az általunk sokszor megénekelt csodafegyvertől, a buzisugárvetőtől. Persze Oroszország eddig sem a fegyverektől félt, hanem a gazdasági szankcióktól, attól, hogy megint hidegháborús állapotba kerülhet az ország. Szerencséjükre erre elég sokáig nem került sor, közben az európai eliten keresztül az orosz oligarchák szép lassan biztosították anyagi helyzetüket külföldi bankokon, offshore cégeken, ingatlanokon keresztül. Ez a másik ok a katonai erő mellett, ami miatt bizony annyira nem erőlködhetünk a szavakon túl. Mert már hiába.

Mindenki jól tudja, hogy mi folyik a Holland Antilláktól a Brit Virgin Szigetekig, nem lenne jó bemártani senkit, mert még a végén mindenkit magával rántana a bukás. Mint mikor a panamai iratokban Putyin személyi edzője mellett azért csak felbukkant a fejlett nyugat elitjének a háromnegyede. Meg persze egy jó kis kedd délutáni polóniummérgezést sem vállal be senki, ami meg normál üzem, ha valaki sokat erőlködik Oroszország demokratizálásáért Putyin gyengítéséért. Remek példa az elegáns csöndre a 2008-as orosz-grúz háború, amely esetében semmiféle nemzetközi hisztéria nem történt – szemben a krími produkcióval.

Ennyit az elvekről…

Oroszország egyébként ezt az egész hisztit magasról leszarja, mert nem hisz Európának, nem tartja semmire azon egyszerű oknál fogva, hogy az egészet egy amerikaiak játékszerének tekinti. Egy önálló gondolat nélküli entitásnak, akiknek ha meg van tiltva, hogy a Kremllel üzleteljenek, akkor mosolyogva fagynak meg télen. Hülyékkel meg minek tárgyaljanak alapon hörpinti fel a kávét a lelkes Hollande és a még lelkesebb Merkel társaságában Minszkben, hogy utána kettő perccel ne is emlékezzen a nagy megállapodásokra. Mert hogy azokat úgyis az amcsikkal kell megkötni…

A megújult orosz hadsereg pontosan ennek a világnézeti átalakulásnak a kivetülése, a gazdasági szankcióktól való félelem volt az oka annak, hogy belehúztak a fegyvergyártásba. Rájöttek ugyanis, ha beüt a szokásos nemzetközi lehűlés, akkor a nyugatról importált technika mellett nem árt, ha képesek saját maguknak legyártani a dolgokat. A dolog olyannyira jól sikerült, hogy 2017 és 2018 között például 100 zsír új  T-14 Armata tankot gyártanak majd, és akkor a PAK-FA T-50-ről, és az SA-7  tankelhárító rendszerekről még nem is beszéltünk. Meg a győzelem napján vicces ruhában vonuló űrhadseregről és a megszokott nukleáris arzenálról. Szóval a még gyártósoron széthulló Moszkvicsok óta nagyot léptek előre.

És mindezt a „minket fenyegető erőt” azért is magunknak köszönhetjük, mert nem Putyin Oroszországa kezdett el kötekedni. Ők Nagy Péter óta ugyanazt akarják. Nem kell őket szeretni – mi sem tesszük -, de legalább kiszámíthatók. Kijáratot az Északi-tengerre, télen nem befagyó kikötőt a Fekete-tengeren és kijáratot a Földközire. Ha már a Dardanellák a törököknél maradtak, akkor cserébe Tartúszban bérelhettek kikötőt. Ebből a háromból akart kettőt elvenni a Nobel-békedíjas Obama, aztán meg csodálkozunk, hogy nem meg- hanem kihúzzák magukat…

Hát itt tartunk. Ha valakinek ezek után még lenne kérdése, akkor érdemes előszedni azt a régi viccet, amiben az amerikaiak dollár milliárdokért kifejlesztettek egy tollat, amivel lehet az űrben írni, míg az oroszok felvittek inkább egy ceruzát.