ÉN és a nagyapám!

 

 

  

Ismert mondás, hogy a történelmet a győztesek írják. Nos, úgy látszik, hogy 1956-ra ez valahogy kevéssé igaz, mert rendszerint a vesztesek próbálkoznak meg vele. Az SZDSZ-től kezdve az MSZMP-n majd jogutódján át mára eljutottunk odáig, hogy az SZDSZ szellemi feltámadása, a Momentum Mozgalom is kísérletezik a dologgal.

A próbálkozás azért is volt nagyon kínos, mert a személyeskedés, „nagyapák és unokákozás” vádját is kockáztatva, az egész egyfajta nyílt helyreigazítást szül Donáth Anna Júlia számára.

Kedves Anna!

Itt valami szörnyű félreértés lesz. Most vagy önt próbálják hülyére venni azok, akik önnek ezt a sok mindent elbeszélték, vagy ön próbál hülyére venni bennünket.

Már a múltkor is döbbenten néztem a mindenkinél függetlenebb 24.hu szívbemarkoló termelési jelentését a szabadsághős Donáth családról, akik egyfajta modern Jean d’Arc-ként fittyet se hánytak az őket mindenkor fenyegető hatalomra, és bátran vetették magukat máglyára, szabadságukért feláldozva minden evilági javaikat, sőt puszta létezésüket.

A szomorú valóság azonban az, hogy még az egyébként egyáltalán nem makulátlan múltú Nagy Imrével szemben is felmerült ez-az a kommunista múltját illetően. Természetesen ezek jogos kritikák és észrevételek, hiszen még az ‘56-os tevékenysége sem volt hibáktól mentes. Azt azonban ezek fényében se nagyon lehet vitatni, hogy élete utolsó másfél éve alapján megérdemli, hogy pozitívan emlékezzen rá a nemzet.

Bár az ön nagyapjáról is elmondhatnánk ezt…

Mert hát 1945 után nagyjából ugyanazon bűnök elkövetésében volt érintett, mint későbbi vádlottársa, Nagy Imre. MKP KV, Földbirtokrendező Tanács, politikai államtitkárság a Földművelésügynél… Mondjuk, hogy életének erre az időszakára valószínűleg már önök se büszkék nyilvánosan, csak az Apró-villa zugaiban pacsiznak össze ezeken a tulajdo… ööö, bocsánat, azokkal, akik most laknak benne.

Aztán jött az a pillanat, amely annyi szerencsétlen kommunistára lesújtott akkoriban. A hálátlan Párt – amelynek díjaznia kellett volna az ilyen hű szolgáit – lecsapott, és 15 évre ítélte a kedves nagypapát. Ebből három és felet le is húzott, amit lehet kevésnek nevezni, de valószínűleg Rákosi börtöneiben elég soknak tűnhetett akkoriban. Két nagy szerencséje lehetett. Az egyik, hogy a Generalisszimusz, aki a Haladó Emberiség Vezére volt, szerencsére nem volt örökéletű. A másik, hogy perében volt Kádár János, Kállai Gyula és Haraszti Sándor is, ennek a hármasnak pedig jó eséllyel komoly jelentősége lehetett a későbbiekben. 

Szabadulása után az ön kedves nagypapája a Párt úgynevezett reformszárnyához tartozott, ami azt jelentette, hogy kevesebb sikerrel birkózott a nagy számban megmaradt, de az aktuális helyzet és Moszkva újszerű elvárásai miatt lapító, keményvonalas sztálinistákkal. A forradalom kitörésére ez a szárny azonnal pozícióba is került, de a forradalom politikai támogatását kezdetben nem, később meg rosszul csinálta. Egyetlen érdemük, hogy a pártértekezleten ellenezték a tömegbelövetést, ami önmagában természetesen helyes cselekedet, de azért valahol mégse csodálunk valakit azért, hogy nem akar ártatlan embereket lemészárolni. 

Aztán ennek a reformszárnyak az élelmesebb tagjai – az ön nagyapjának egykori vádlottársai, akik feltételezhetően megkapták a megfelelő háttérinformációkat a várható következményekről – szépen lassan kezdtek átszivárogni a másik oldalra. Ez praktikusan azt jelentette, hogy némelyik fizikailag is elment a hazánkat fegyveresen megszálló nagyhatalom politikai vezetése elé, és mögéjük beállva aktívan támogatta a forradalom fegyveres leverését. Ezt nyugodtan nevezhetjük a forradalom elárulásának és szembeköpésének. Az ön kedves nagypapája ebben se vett részt, hanem Nagy Imrével és körével a forradalom mögé álltak, vagy inkább sodródtak, ami önmagában szintén elismerésre méltó lehet, de azért szintén ne ünnepeljünk hősként valakit, amiért nem lett árulóvá.

Másfél év romániai internálás után aztán ismét lecsapott a Párt ökle, ezúttal pedig az ön kedves nagypapája talán komolyan aggódhatott is, hogy másodrendű vádlottként Nagy Imre mögött talán nem ússza meg 15 évvel. Ez annak fényében, hogy később a harmad, és az ötödrendű vádlottat is Nagy Imre mellé akasztották, Losonczy Gézát pedig – akit ön is egy lapon emleget Nagy Imrével és a nagyapjával – furcsa körülmények közt eltették láb alól a börtönben, jogos félelemnek tűnhetett. 

Ehhez képest elég érdekes, hogy megúszta 12 évvel, de az még furcsább, hogy a Párt még meg se fordította Nagy Imrét a kartonpapírban, de az ön nagyapja máris szabad. Érdekes módon Kádár, Kállai és Haraszti, a három egykori vádlottárs meg már mind befolyásos pártvezető. Csak nem ők intézték így? 1960 áprilisában nem sokan kaptak egyéni kegyelmet. Akik általánosat kaptak 1963-ban, azok se kényelmes „tudományos munkatársi” állásokba huppantak vissza a kemény börtönévekből, hanem mehettek szenet lapátolni meg zöldséget pakolni értelmiségiskedés helyett. Wittner Mária néni például – akit az ön nagyapjával ellentétben – csak a csoda folytán nem végeztek ki, 1970-ben szabadult. Akkor, amikor az ön kedves nagyapja egész családjával együtt már 10 éve élvezte a békés jólétet Kádár János rendszerének jóvoltából. 

„Igen, kiengedtek bennünket, de nem amnesztiával. Nem lehetett 1970-ben ’56-osoknak amnesztiát adni, mert mindenki úgy tudta, ’56-osok már nincsenek benn. 1969 őszén megjelent egy Kádár-interjú, amit egy amerikai újságíró készített. Az volt az egyik kérdése, hogy vannak-e még Magyarországon politikai foglyok. Kádár azt hazudta, hogy nincsenek, mert ’63-ban mindenkit kiengedtek. Akik még bent vannak, azok azóta kerültek vissza. Élő cáfolatként, bizonyítékként ott voltunk mi hárman”

Csak, hogy világos legyen, ezzel a beteges hazudozóval pacsiztak össze 1960-ban, és lettek komoly anyagi juttatásokért cserébe boldogan a háztáji szalonellenzéke. Akik hétközben keményen dolgoztak az általa uralt állam intézményeiben a nagy állami léért, hétvégén meg összejártak szamizdatozgatni kerti sütögetés mellett.

Wittner Mária meg 1970-ben választhatott, hogy varrónőnek, vagy varrónőnek kíván menni…

Ha így gyorsan utánaszámolok 1956-tól, akkor az ön kedves nagyapja eltöltött másfél évet Snagovban, ami ugyan internálás volt, de vadállati nélkülözést aligha jelentett. Lehúzott épphogy két évet Kádár börtöneiben, majd egyéni kegyelemmel visszatérhetett a Kádár-rendszer elitjét jelentő nyugalmas állásokba, egész családjával együtt. Most akkor a család egyéb tagjait ne feszegessük, de úgy tudom, elég jövedelmező helyekre írtak, meg elsőre felvették őket a felsőoktatásba, ami sajnos elég sok ’56-os családjáról nem volt elmondható.

Bárhogy is számolom, az ön nagypapája 30-ból 26 évet töltött a hősöket meggyilkoló, börtönbe vető, majd őket a társadalom perifériáján épphogy megtűrő kommunista diktátor kegyeltjeként. És akkor elég nagyvonalú voltam, hogy a család ezután következő nyílt MSZP-s éveit most bele se vettem.

Inkább az a kérdés motoszkál még bennem, hogy október 23-án vajon miért ilyen harsányak a volt kommunisták leszármazottai és haszonélvezői? Mi miért nem akarjuk soha megmondani május elsején a Ligetben, hogy milyen az igazi kommunista? 

Csak nem olyasmi ez is, mint amikor a németek aggódnak a fasizmus térnyerése miatt?