Coolcat Károlyi és Badass Horthy

Kicsit unjuk magunkat ezen a héten. Pangás van. Persze igazából csak várjuk, hogy Bajnaihoz megérkezzenek az Obama-stáb nagyszerű tudósai, akik majd aktivizálják az egész 37 százaléknyi pártot nem választott, passzív szavazópolgárt Orbán ellen, és győzelemre viszik a nemzetközi demokrata liberálisok legkedvesebb magyarországi helytartóját barátját. Addig is, amíg ez megtörténik, és lesz megint min kiakadni, elmerenghetnénk azon, hogy valójában azok között a „csendes tömegek között” mi lehet az a mozzanat, az az indok, vagy az a kis érzés, amit aktivizálva majd jól elmennek szavazni Bajnaira.

Okos bácsik okos könyvekben már lassan egy évtizede megírták, hogy igazából egy választás nem konkrét döntéshozatalról szól, hanem látens, már meglévő prekoncepciókon alapuló érzések aktivizálásáról. A modern demokráciákban a pártok „háborúja” a mozgosításon dől el. Azon hogy kinek van erősebb hátországa, kinek áll rendelkezésre több emberanyag, és ki lesz az, aki a rá potenciálisan szavazó, és jellemzően (és ideáltipikusan) fele-fele arányban megoszló polgárokat maga mellett mozgósítani tudja, és ráveszi arra, hogy a mexikói sorozatok helyett egy órácskát arra szánjon, hogy elmegy szavazni. 
 
A magyar demokrácia története általában arról szól, hogy otthon maradni a baloldaliak szeretnek, ám – általában jobboldali kormányok uralkodását követően – ezek azok a polgárok, akiket a legjobban lehet mindenféle populista szólamokkal (több pénzt az embereknek, kevesebbet a románoknak) rávenni arra, hogy végül mégis elbaktassanak ama bizonyos vasárnap reggel a helyi suliba vagy sztk-ba, és bedobjanak egy baloldali voksot.

Ez az elmélet* azonban azt is mondja, hogy igazából amerikai értelemben vett „swing voter” nagyon kevés van, sokkal fontosabb, hogy hány „bizonytalan szavazó” passzivizálódik, az egyéb iránt stabil preferenciával rendelkező szavazók közül. Ennél is ritkább az, hogy egy szavazó stabilan átállna egyik oldalról a másikra, lévén általában valakinek a politikai nézetei hosszú szocializációs folyamat részeként alakulnak ki. Ha úgymond „rajtakapja” saját politikai oldalát azon,hogy rosszul csinál valamit, a legkevésbé keresgél a másik háza táján megoldást, inkább bízik a saját oldalának a megújulásában.
 
Ilyen folyamatok a baloldalon is végbementek, mennek 2010 után, még akkoris, ha jobbról látva csak annyi tűnk fel, hogy Fletó papa két egykori protezséje szkanderozik egymással, a „nyugatos” Bajnai, és a „keleties-oldschool” Mesterházy. A passzív baloldaliak most azon morfondíroznak otthon, hogy melyik tűnik biztosabb befutónak, és jobb választásnak ahhoz, hogy jól elsöpörje ezt az idegesítő ürgét a francba. A passzív jobboldali meg olvasva a híreket, látva a baloldal gyűlöletkampányát leginkább azon morfondírozik, hogy elég-e neki a puhapöcsű Fidesz, vagy jól rászavaz a Jobbikra, mert azok legalább biztos elfenekelik ezt a sok szemtelen ballert. És van a harmadik fajta passzív, aki úgy látja semmi sem érdemes, semmit sem érdemes, tehát marad otthon, „majd ezek lejátszák ezt a meccset helyettem”.
 
Ezek után biztosnak tűnik, hogy a „passzív” szavazó nem tudatlan, sőt nem is pártatlan, csak épp passzív. Kivár. Ám a lelke mélyén egész biztos van egy viselkedésforma, amit ha épp aktív, akkor követ, és ebben két meglehetősen ambivalens személyiség lehet az a támpont, akik épp ellentmondásos, ha úgy tetszik költőien eltúlzott életükkel és történelmi szembenállásukkal példázzák azt, hogy mitől is jobb a jobb, és bal a baloldal. Ez a két személy meg Károlyi Mihály és Horthy Miklós.

Károlyi Mihály személye akkoris történelmi támpont a magyar baloldalnak, ha épp nem élőláncban védelmezi a Károlyi szobrot. Ő az a „demokrata” aki igazából ott lakik minden baloldali lelkében. Laza dzsentri, nagyvilági fickó, értelmiségiek haverja, trendi coolcat, egy hipster, akinek igazából saját víziója nincs, de simán „alkalmazkodik” az  erősebbik Európához, s onnan várja a megváltást. A franciás republikanizmustól a társutas sztálinizmusig egy személyben járja be mindazokat az alternatívákat, amiknek egyetlen közös nevezője az őt magából kivető, őt lenéző „úri Magyarország” eszméjének szisztematikus tagadása, hovatovább gyűlölete. Azé az országé, amelyik őt mindig nevetséges nyúlszájú kis gyíknak tartotta, keshedt, gyenge, kétszínű kis pondrónak. Ez a lenézés alakítja ki benne a bosszút, és vezeti mindazokhoz, akik ezt az országot megváltoztatni, ezt az elitet elsöpörni akarják.

Károlyi Mihály ezért a progresszió, a haladás ámulatába zuhan. Szeretné a sérelmeit okozó „régi Magyarország” halálát, átalakulását valami mássá. Nem azzá, ami őt kivetette magából, hanem valami olyanná, ahol ő „menő” lehet, „trendi” lehet. Ez a dolog, ez az „alternatív Magyarország” lesz az, amely minden baloldalit összeköt. A mi kis keleti Hollandiánk, vagy mini-Németországunk, vagy a közép-európa Frankhon. Bármi, ami NEM az a Magyarország, amiben élünk, ami mucsai, saras, piszkos, elmaradott, keleti, bunkó és sorolhatnánk.

A baloldali lélek igazából még akkor is Károlyihoz áll közelebb, ha tudja, hogy azért nem volt ő akkora ász politikus. De művelt volt (legalábbis a legenda szerint) és kifinomult, és trendi. A passzív jobboldali azonban szereti látni, ha az, akit választ ezzel ellentétben határozott, kemény csávó, aki nem pislog meg hebeg-habog, hanem szúrósan néz és jól megmond. Persze a jobboldali lélek is tudja, hogy azért Horthy egyenessége át tudott csapni konkrét korlátoltságba, és hogy mindkét szereplője a modern magyar történelemnek valójában saját történelmi tévedései áldozataként vonult be a történelemkönyvek lapjaira, de valahol mindketten egy upgrade-elt, demokratikus verzióról álmodoznak, és ha megkapják, akkor simán rá is szavaznak. A fenti elmélet persze vitatható (azért íródott) ám úgy tűnik, hogy Bajnai „tétovasága” egyáltalán nem biztos, hogy nem direkt van, illetve az se biztos, hogy amikor Orbánnal szemben jön egy „új arc” akkor egy konszenzusosabb figurával rukkol elő a baloldal. A kérdés azonban az, hogy 2014 miről fog szólni: a tökösségről, vagy a simulékonyságról.

* Az elmélet, persze, attól elmélet, hogy nem mindig állja ki a valóság próbáját, így 2010-ben lazán el is bukta azt. 2010-ben nem az alapvetően jobboldalinak mondott attitűdökkel rendelkező szavazók totális mozgosítása hozta össze a kétharmadot, hanem a totális protest szavazás.