Biztos jó nekünk Ukrajna területi épsége?


„A határok sérthetetlensége” az egyik jelszava a második világháború utáni európai politikának, amelyet meglehetős megkönnyebbüléssel vettek tudomásul például az egykori kisantant államai (1920-ban nem annyira ragaszkodtak ehhez az alapelvhez). Az Európai Unió most ezt szajkózza azzal az Ukrajnával kapcsolatban, amelyet azzal engedett ki a kezei közül, hogy nem volt hajlandó ráígérni Putyin potom 15 milliárd eurós segélycsomagjára. Úgy látszik, Brüsszel kezdi elveszteni minden érzékét a reálpolitikával kapcsolatban, és azt gondolja, a két szép szeméért fognak hozzá csatlakozni országok. És felháborodik, amikor az oroszok seggében található államok után nyúl Moszkva. Pedig ha Moszkva seggében turkálunk, kéretlenül akkor illik valahogy védekezni is, és nem kell csodálkozni, hogy a munkásököl oda csap, ahova köll szerinte, bele a pofánkba, aztán nem mondom tovább.
Az EU persze külpolitikai szempontból elég gyenge tákolmány – katonai szempontból meg még inkább, márpedig ha lenne erősebb külpolitikája, amely a tagállamok eltérő érdekei miatt igen nehézkes volna, akkor is szüksége volna annak némi háttértámogatásra, amely háttértámogatás, főleg Oroszország viszonylatában katonák, tankok, repülők és hadihajók látványosan magas számában mutatkozik meg, amik néha demonstrálják is, hogy tudnak lőni, ha akarnak. Az EU azonban az utolsó háború miatt úgy fél a ropogó fegyverektől, mint kutya a tűztől, és inkább a pennájával írja, semmint szablyája élivel, akkor sem, amikor pedig a szablyája élit köllene mutogatni. Már ha lenne rozsdamentes szablyája, éles pengével, nem amolyan rozsdás darab, mint Oroszlánszagú Leónak a Hófehérben, aki régóta nem méltóztatott hadakozni, ezért már csak a kardja markolata maradt. Nem, ilyet még óvodás játszásiból sem csinál az EU, nincs erőfelmérés, nincs hadgyakorlat, nincs szkander.
Ráadásul pechjére Amerikának is épp olyan elnöke van, aki azt szeretné, hogy a demokráciát, emberi jogokat és hasonló hangzatos dolgokat a két szép szeméért, bemondásra fogadják el a világ lemaradó államai: nehéz volna nem úgy értelmezni a Bushék alatt tervezett kelet-európai rakétarendszer lefújását, mint úgy, hogy helló, turiszt, on the left side, tied a pálya. Ezután meg már ejnyebejnyéző szájkaratéval és szankciókkal való fenyegetéssel nem sokra megyünk.
Se paripa, se pénz, se erővel nem volt hajlandó megvenni az Európai Unió Ukrajnát, sem fizetni nem volt hajlandó érte, de most sopánkodik, hogy akkor az oroszok benyomulnak a még meg is mutizott hatalmi vákuumba. Bravó. Ezután elővenni a határok sérthetetlenségének elvét több mint szánalmas. Abban az Európában, amiben nemrég robbant fel Jugoszlávia, korábban a szélén a Szovjetunió, a közepén Csehszlovákia, egyesült Németország, majd pedig megindultak a régiós autonómiai törekvések: pattognak a katalánok, a skótok mindjárt szavaznak a kiválásról. Az EU vezetői pedig nem tudnak több intellektust és megértést felmutatni, minthogy elkezdik fenyegetni és lenézni az öntudatosodó etnikumot, hogy ejnye-bejnye, lejárt a nacionalizmus kora, egyesülni kéne… oké, de hát épp az EU támogatta nagyban a regionalizációt a nemzetállamoknak tartott országokkal szemben, mivel fél a nemzetállamoktól, mint a tűztől. Csak hát nem minden nemzetállam volt nemzetállam.
Éppenséggel Ukrajna sem az. És maga az ország sem túl régi ahhoz, hogy állandóan a határai sérthetetlenségéért aggódjunk. Persze értem az ukránokat, teljesen jogos és érthető, hogy ők egyben tartanák az országot. Egy a mostaninál még nagyobb Oroszország sem épp a kedvünkre való jelenség, főleg nem ha olyan stratégiai területekkel bővül, mint a Krím – vagy épp a csatlakozásra bejelentkező Transznisztria – amivel nem csak Ukrajnát kerítené körbe Moszvka még egy európai enklávéval a königsbergi, ó bocs, kalinyingrádi után, hanem még a moldovánoknak is felkúrná az agyát, a hosszúkás szakadár tartomány ugyanis de jure, teljesen elméletben Moldova része lenne (ez azt is jelenti, hogy a nagyromán álmokat kergető oláhoknak is fáj rá a foga).
Csak hát: a Krím ugye történelmi viszonylatban nemrég óta tartozik Ukrajnához, korábban szovjet tagköztársasághoz, amihez Hruscsov volt oly kedves odacsatolni ajándék gyanánt (az orosz többség egyébként az orosz „adminisztratív intézkedéseknek”köszönhető a Krímben).
Mondhatnánk, hogy a magyarok Trianon miatt megértőleg viszonyulnak Ukrajnához. Valóban. Így megértőleg tudunk viszonyulni a szerbekhez és akár az angolokhoz is. Etnikai szempontból viszont a Krím az egyik olyan birodalomtól kerül a másik olyan birodalomhoz, ahol mindkét birodalom wannabe nemzetállam – Ukrajna azonban inkább, mint az oroszok, tekintve, hogy az ukránok ugye húsz éve kezdték a nemzetépítést.
Na most: mindenkihez lehet megértőleg viszonyulni. Leginkább azonban nekünk a kárpátaljai magyarokhoz érdemes. Nem, nem arra gondolok (illetve arra csak idealista álmaimban), mint amit az orosz szakértő emleget, hogy bevonulunk Kárpátaljára. Nem mondom, hogy nincs ellenemre, de számolnunk kellene pár kellemetlen következménnyel. Kapnánk a nyakunkba egy rakat mérges ukránt, bár ezzel még tudnánk mit kezdeni, a gazdasági helyzetet és szegénységet meg bevállalnánk, nehogy már ilyen okokból ne csatoljunk vissza valamit. Ám abban a pillanatban újjáalakulna körülöttünk a kisantant, és semmiféle további revíziónak, de még területi autonómiának sem lenne semmiféle esélye, kivéve persze az erőpolitikát, azt azonban hadseregünk jelenlegi állapotával nem igazán tudjuk hitelesen művelni. Emellett rétorikusan persze ki kell állni Ukrajna területi épsége mellett, nem baj, ha esetleg az új kijevi rezsim nem tekeri Budapest felé valamelyik ukrán hős kijevi lovasszobrának kardját, és el tudjuk velük hitetni, hogy velük voltunk a harcban, akkor most teljesítsék pár kérésünket a Kárpátokon túli tartományra vonatkozóan.
Viszont: egyáltalán nem biztos, hogy a kárpátaljai magyaroknak annyira rossz, ha az orosz rész átigazol Moszkvához. Ettől kezdve valóban kevesebb etnikum lenne az országban, és talán szabadabb utat kapna az ukrán nemzetépítés, ám: elhárulna egy nagy akadály a kisebbség
ek felé való nagyvonalúság elől
. Nem ugyanaz ugyanis plusz jogokat és autonómiát adni x millió orosznak, akik kiteszik a fél országot, vagy 150 ezer magyarnak pár városban és faluban a nyugati határszélen. Az ukrán kisebbségi politikát eddig ugyanis az orosz „kisebbségtől” való félelem határozta meg, és az őket sújtó politika mellékhatása volt, hogy mindez vonatkozott a kisebb vizet zavaró közösségekre is (hát, ugye, egyenlő bánásmód!). Ha viszont nem lesznek oroszok, akkor egy idő után talán megszűnnek ezek a félelmek, és a pici kisebbségeknek könnyebben mernek többletjogokat adogatni a kijevi nagyfőnökök. Ha megpattannak az oroszok, és úgyis irány az EU, akkor meg még talán némi noszogatást is kapni fognak a kisebbségi jogok ügyében, bár a témában tudjuk, hogy az EU-nak csak a szája nagy.
Szóval nem biztos, hogy tartanunk kell az osztozkodós forgatókönyvtől.

  Piréz Róbert

"A bloggolás a háború folytatása más eszközökkel" Robert von Pirezewitz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük