Az együttérzésről

 

 

  

Nincs szebb és felemelőbb, mint amikor saját ellenfeleid – félretéve az ellenséges helyzetet, amibe legtöbbször rajtatok kívülálló okokból keveredtetek mindketten – őszintén és szívből tudnak tisztelni téged és tetteidet.

Amikor 1940 tavaszán a Norvégia elfoglalására induló német flotta két rombolója harcérintkezésbe került a brit flotta HMS Glowworm nevű rombolójával, a brit hajó ügyesen és okosan lekötötte a számbeli fölényben levő, ám nehezebben manőverező ellenséges erőt. Önmagában ugyan esélytelen volt a győzelemre és biztos pusztulásra volt ítélve, bátor helytállásával azonban súlyos károkat okozott a németeknek, akiket annyira lenyűgözött a britek hősies helytállása, hogy a kötelék parancsnoka, egyben az Admiral Hipper nehézcirkáló kapitánya, Heye sorhajókapitány, a hadviselő felek közt szokatlan módon, a Nemzetközi Vöröskereszt révén levelet küldött a brit admiralitásnak. Ebben beszámolt az eseményekről, egyúttal javasolta a legmagasabb kitüntetésre az elesett brit parancsokot, Roope korvettkapitányt.

Kevesebb, mint két hónap múlva ugyanezeken a vizeken hasonló jelenetek játszódtak le. A buta kivagyiságból önállóan hazahajózni vágyó HMS Glorious repülőgép-hordozó kapitánya nem különösen törődött a körülményekkel, amikor két rombolóval megerősített kötelékét nyílegyenesen belevezette a Scharnhorst és Gneisenau német csatahajók őrjáratába. (Itt jegyezzük meg, hogy a mindenkori angolszász hadvezéri képességeknél az ész helyett érthetetlen módon jóval többre értékelt volt a butaságot súroló becsvágy és a merev, kíméletlen agresszió). A brit kötelék ismét teljesen esélytelenül vette fel a harcot a németekkel szemben, azonban az Ardent és Acasta rombolók menekülés helyett minden erejükkel a hordozó védelmére keltek. Ködfüggönyt húztak és ügyes manőverezéssel nehezítették meg a két német óriás dolgát, egy torpedótalálatot is elérve, amelyik hetekre harcképtelenné tette az egyiket. Sorsukat nem kerülhették el, azonban a csata végeztével Wilhelm Marschall admirális elismerően szólt a félárbócra eresztett német zászló mellett a két brit romboló bátorságáról, és közösen kérte tengerészeit, hogy saját elesett bajtársaik mellett a briteknek is adózzanak néma főhajtással.

Három és fél év múlva szintén ugyanezeken a vizeken, a Scharnhorstot érte utol a végzet a sarki éjszakában, amikor egy nagyon szerencsétlen találattól lelassulva az utolsó lövedékig védekezett a túlerőben rátámadó brit hadihajók tengerében. A csata után Fraser brit tengernagy elismerését fejezte ki a legfontosabb szerepet játszó hajók legénységének, majd így szólt tisztikarához:

“Uraim, a Scharnhorsttal folytatott küzdelem a mi győzelmünkkel végződött. Remélem, hogy bármelyikük is kerül sokszoros túlerővel folytatott harcba, olyan bátran fogja vezetni a hajóját mint ahogy ma a Scharnhorstot vezették.”

Én ilyenkor elsősorban magunkat sajnálom.

Hát hol van nekünk esélyünk hasonló ellenfelekre? Sajnálja közülünk bárki a milliárdos spekulánsokat? Hát az árulókat, vagy a marxista semmittevőket, akik Marx nemes eszméje hatása alá kerülve, munka helyett szeretnének továbbra is inkább marxizmusból élni? Esetleg az olyan szerencselovagokat, akik hirtelen ötlettől vezérelve a lakásukra felvett jelzáloghitelt ráteszik a pirosra, és kipörög a fekete? Szerintem kifejezetten örülünk, ha a többcsavaros, fondorlatos mesterkedéseikre időnként mégis rábasznak. Akárcsak a nyegle, szívós, libsi hülyegyerekek, vagy a feketeöves ide-oda állók. Nem beszélve a hirtelen keletkezett exfideszes morálújságírókról, akik újabb és újabb árulásaikat erkölcsi felsőbbrendűségükkel próbálják megmagyarázni, amiben láthatóan ők hisznek a legkevésbé.