Amikor a Mandiner saját pályán előzi Paprika Kingát

 

Régóta szilárd meggyőződésem, a haladó értelmiség létezésének egyetlen oka, hogy engem szórakoztassanak. Valamikor régen erre a szerepre az udvarok bohócokat szerződtettek, megint mások háziállatot tartottak, én egy teljes értelmiséget igazoltam. Ebbe a dicső társaságba lépett be ma a Mandiner szerzője, Zsigmond és Péterfy a Célkeresztben a migránscsónak: segítenek a románok a Frontexnek című röpdolgozatával.

[rule style=”rule-dotted” ]

A legkevésbé sem megnyugtató, hogy a teljes ostobaság nem szorítkozik a baloldalra, valamint a jobboldal orosz- és misztikusbarát részére. Zsigmondunk azért ragadt klaviatúrát, mert szerinte a románok – akikről egyébiránt én is hajlamos vagyok minden rosszat feltételezni, például fél országok ellopását – célpontnak ábrázolták szegény csónakázó migránsokat, kik éppen egy felfújható ladikban igyekeznek a szebb jövő felé az Égei-tengeren, azon a vadregényes három és fél kilométeren, ami Izmir kikötőjét az első görög szigettől elválasztja.

Mindezt egy fotóból költötte ki.

Itt közbevetőleg megjegyzem, ennél nagyobb távolságot és sokkal részegebben is megtettem már egy felfújható ladiknál kevésbé biztonságos vízi alkalmatosságokon a Balaton egyik partjától a másikig, de még egyszer nem csókolt meg partot éréskor egy migszolos se. Nyilván, mert ronda vagyok, de lépjünk túl önnön sérelmeinken, mint migráns a schengeni határőrön.

Tehát a románok részt vesznek a Triton műveletben, ami a Földközi-tengeren véd Líbia helyett a sáskajárástól. Szóval kevertem azzal a másik tengeri-művelettel, ami törökök helyett véd, de lényegtelen, mert egyik se ér semmit. A büszke fotón – a mi Péterfynk szerint – ősi román szokás szerint valami nagy geciséget követnek el. Target position felirat látszik a csónak felett, ami – ismét szerinte – azt jelentheti, hogy a joystickal éppen célpontként fogták be a járművet és ha kedvük tartja, nem a labdát adják vissza, hanem lőnek.

Hát nem.

Régen, amikor a világ még nem volt ennyire bonyolult, ezt a szerepet az árbocrúd tetejére felküldött matróz töltötte be. Ő nézett körbe a végtelen tengeren és kereste az ottomán flottát, melynek legénysége szintén egy jobb élet reményében igyekezett egy nem biztonságos harmadik országból Európába. A matróznak, már csak azért is, mert az árboc csúcsára viszonylag nehéz felvinni egy ágyút, a megfigyelés volt a dolga – szűrhetjük le a logikus következtetést. Ugyanaz, ami a fényképen látható botkormányt markoló úriember dolga is. Nem gépágyút, hanem egy kamerát kezel, aminek segítségével jó felbontásban, szép közeliket készít a nemsokára Európában boldogan fickifickiző úriemberekről.

Hogy ennek mi értelme van, azt nem tudom, valószínűleg annyi, mint a mandineres posztnak. Van.