Amiért szivárványba borult a világ

 

 

  

Itt az idő LMBT sorozatunk újabb részét kidobni, mert – főleg az amerikai legfelsőbb bíróság döntését követően – elérkezett a tetőpontjához a melegjogi küzdelemnek álcázott őrület. Sao Paolo és Írország csak a kezdet volt: a meleglobbi csúcsra járatja a gépezetet, és tulajdonképp alkotmányos puccsot hajtott végre Amerikában. Ez pedig már nem a figyelmeztető, piros rakéta, hanem rohanás a mentőcsónakok felé.

B. Boogieman

Ott hagytuk abba, hogy kb. 1965-68 környékén az addigra meggyengült „pszichoanalitikus iskola” nem tudta megvédeni álláspontját a homoszexualitás kérdésében a két, már korábbról ismert oldalról ért támadásokkal szemben. A nácik preferálta genetikai és a komcsik preferálta nevelési (szakszóval behaviorista) iskolának egyaránt sikerült a feledésig „meghaladnia”, nem beszélve arról, hogy a korábban egységes szakma is megosztott lett, hisz a pszichológia bölcsész, és a pszichiátria orvosi érvrendszerei alaptermészetükben ütköztek egymásról, és a pszichoanalízis teremtette „szintézis” nem volt tovább tartható. Ebben nincs semmi meglepő: a pszichoanalízis „tudományos igényessége” magában hordozta azt, hogy tudományos módon lesz kikezdve.

Ezt ismerte fel Soros Gyuribá kedvenc filozófusa, Karl Popper és a francia perverz-brigád, az egyúttal párizsi szadómazo alvilág két prominens tagja, a meleg Michel Foucault és a szadomazochista Gilles Deleuze. Hozzájuk csapódott a szélsőbaloldali, terroristákkal barátkozó Félix Guattari, aki maga pszichoanalitikus vonalról indult. Ők hárman – csatlakozva Popperhez, Freud egyik legnagyobb kritikusához – tulajdonképpen szétbombázták a pszichoanalízist. Deleuze többször is citálta a korábbi rész hősét, Berglert, de Anna Freud-ot sem kímélték, az általuk végzett „dekonstrukció” első áldozata maga a pszichiátria tudománya volt.

Mivel maguk is homoszexuálisok voltak (Foucault mindenek felett és vállaltan) kedvenc témájuk is ez volt: a szexualitás, azon belül is a különböző parafíliák. Foucault amerikai fogadtatása, és a keleti parti értelmiség köreiben való messiási üdvözlése feladta az utolsó kenetet az ötvenes évek Amerikájának konzervatív akadémiai légkörére, az ebbe a körbe tartozó professzorokat a cserepadra ültették. Foucault politikai nézeteinek gyakorlati alkalmazása egyértelműen az úgynevezett „homoszexuális mozgalom” megalakulásában érhető tetten, hisz a mérföldkőnek tekintett 1964-es Polgárjogi Törvény még inkább a megelőző évtized folyamatainak csúcspontját jelentette, nem kis részben a Republikánus és Demokrata párt „Konzervatív Koalíciójának” munkájaként.

A hidegháború ezen fázisában a szélsőbaloldali mozgalmak Amerikában nem működhettek szabadon, kénytelenek voltak „fedésben”, fél-legálisan tevékenykedni. A meleg-ügy tökéletes álca volt e célra.

A „jogvédők”hamar rájöttek, hogy az amerikai jogrendszer keretei közt hagyományos eszközökkel egész biztos nem fognak számottevő eredményeket elérni. Népszavazással, vagy törvényhozási eszközökkel képtelenség a konzervatív Amerikában bármilyen radikális változást kieszközölni, lévén maga az alkotmányuk is a folytonosságot képviselő a változó kormányzati szelek ellenében. Ott az tényleg kőbe van (volt) vésve.

Ez annyira így van, hogy még 2007-ben is – az amerikai liberálisok fellegvárában – Maine államban megbukott egy melegházasságról szóló népszavazás.

Más utat kellett választani, pláne a küzdelem kezdetén, és erre az amerikai jogrendszer kiskapuin való rutinszerű közlekedés eszközét választották. Az első lépés megvolt, szétzúzták a pszichoanalízis uralmát a témával kapcsolatban. A „dekonstrukció” és a „tudományos meghaladás” mellett a politikai támadást sem vetették el. Tulajdonképpen a liberalizmus ideológiai alapjain kezdték el megsemmisíteni a homoszexualitás korábbi, meglehetősen nagy konszenzus mellett kialakított megítélését. A megfelelő lépés ezen a vonalon, az APA, azaz az Amerikai Pszichiátriai Szövetség (tulajdonképp szakmai kamara) álláspontjának megváltoztatása volt.

Egy szűk szakmai szervezet álláspontjának megváltoztatása könnyebb, mint bármely esküdtszék, bíróság vagy törvényhozás megpuhítása, nem beszélve arról, hogy olcsóbb is, tekintettel az USA-ban nagy hagyományokkal bíró, lobbi-tevékenységnek álcázott lefizetésekre.

És később, a jogi eljárások során a szervezet hivatalos álláspontja tovább befolyásolhatja a küzdelem során elővett újabb és újabb intézményeket. Össztűz alá vették tehát az APA vezetőségét, hogy távolítsa el a pszichiátriai rendellenességek listájáról a homoszexualitást. Bergler halott volt, a pszichoanalízis módszerei a megsemmisülés szélén, és a szervezet – a konfliktusok elsimítása végett – 1973-ban le is vette a listáról a homoszexualitást, azt remélve, hogy ezzel a lépéssel megállíthatja a „meleglobbi” további nyomulását. Hát nem ez történt.

Ahogy azt láthatjuk ma: egy láncreakció indult be, aminek következményeként alig pár év alatt a melegjogi mozgalom úgy hatolt Amerika jogrendjébe, mint a kés a vajba. Egymást követték az APA döntésére támaszkodó, és a posztmodern általános érvrendszerét követő bírósági ítéletek, kirakatperek, győzelmek. Az anti-diszkrimináció elsőnek a munkajogban, aztán az örökbefogadás terén, az öröklési jogban, a büntetőjogban, szépen évek alatt tulajdonképp teljesen dekriminalizálódott a homoszexualitás egésze Amerikában, de hát ez inkább egy „dicső történelmi eseménysor” manapság, semmit valami, amit akként lehetne látni, hogy miként borul fel dominó-elv szerint az alapvetően természetjogi alapokon nyugvó amerikai jogrend és veszi át az irányítást a liberális értelmiségi elit.

A sikertörténet egészen az 1970-es évek végéig tart, amikor nem is annyira Ronald Reagan, hanem egy aprócska vírus akasztja meg a meleg-emancipáció gőzhengerét.

Gaetan Dugas Quebecben született 1953-ban. A kanadai légitársaság stewardja volt, így az egész világot beutazta. A meleg szubkultúra egyfajta „szexuális predátorként” tartotta számon: tulajdonképp ahogy leszállt a repülőről, rögvest meleg bárokba sietett, ahol egy este akár több szexuális kapcsolatot is létesített a beszámolók szerint. Ahol nem volt meleg bár, ott prostituáltakkal létesített kapcsolatot. Promiszkuitása kórosnak lett volna minősítve még pár évvel korábban, de hát a hetvenes évek már nem erről szólt: mivel minden kapcsolata „kölcsönös” volt, tulajdonképp „senkinek sem ártott” azzal, hogy egy hónap alatt akár 100 felett is lehetett nála a dugások száma férfiakkal főleg, de szükség esetén nőkkel is.

Bizonyos teóriák úgy tartják, hogy mivel sok útja vezetett Nyugat Afrikába, ő az AIDS „zéró páciense”. Elsőnek az úgynevezett Kaposi-szarkóma jelent meg rajta 1978 körül, de ezt sminkkel elfedte, majd jöttek a további jelek: egyre több Los Angeles környéki fiatal emberen, főleg melegeken jelent meg a Kaposi-szarkóma, s 1979-1980 környékére nyilvánvalóvá vált, hogy a meleg közösségben kitört a járvány.  Mivel a világ legnagyobb városainak meleg bárjaiban volt törzsvendég Dugas, így 1980-81 tájékán nyilvánvalóvá vált, hogy egy gyógyíthatatlan halálos betegség szedi áldozatait, mely a biszexuálisokon keresztül a heteroszexuális társadalmat is veszélyezteti. A sors iróniája: 1984-ben, 54 évesen a melegjogi civilmozgalom szellemi atyja, a francia Michel Foucault is ebben a betegségben halt meg.

Ez az esemény, valamint a Reagan-korszak (neo)konzervatív politikai légköre együttesen azt eredményezték, hogy a melegjogi mozgalom visszavonult a védelmi vonalak mögé, s az elért eredmények megszilárdításával töltötte idejét. Ha úgy vesszük, az 1964 és 1984 közötti két évtized alatt elérték, hogy a homoszexualitás ne legyen betegség, hogy ne lehessen ezért perbe fogni senkit, hogy a meleg szubkultúra bárokban virágozhasson és közben a szerelem nyarától eljutottunk az AIDS telébe.

A melegmozgalom reaktiválódásához a kétezres évekig kellett várni. A most tetőző melegházasság hullám Hollandiából indult, ahol 2001-ben vezették be. Az elmúlt 14 év az LMBT mozgalom számára erről az intézményről, ennek kivívásáról szólt. A másik zászlóshajó 2005-től Új-Zéland lett, itt véglegesen 2013-ban ismerték el a házassági egyenlőség intézményét.

Ami a kezdetben a melegek és leszbikusok jogegyenlőségének kiterjesztését célozta, az a mozgalom mára a többi, korábban a homoszexualitáshoz hasonló „parafíliaként” számon tartott szexuális orientáció egyenjogúsítása. Szinte azonnal (már a hetvenes évek második felében) a B betű, tehát a biszexuálisok is csatlakoztak a „bulihoz”. A kilencvenes évek a T betűről szólt: a transszexuálisok érezték úgy, pusztán azért, mert ők fiú vagy lány létükre nem érzik fiúnak vagy lánynak magukat, más se gondolhatja róluk ezt.

A precedens megteremtése dominóként zúdult tovább: az APA sorra távolította el a korábbi pszichiátriai rendellenességeket a listáról és országok sora ment utánuk az árral. A transzneműek elismerése is hasonlóan gördült tovább, a korábban pszichiátriai rendellenességnek tekintett „transabled” embereket se érheti már „diszkrimináció”. Ők olyanok, akik nem boldogak azzal, hogy minden végtagjuk megvan, ezért orvosi segédlettel levágatják a lábukat, karjukat. Egész kis üzletág szerveződött az ő igényeik kielégítésére, s a pszichiáter immár nem mondhatja nekik sem, hogy az a tény, hogy ő le akarja vágatni a végtagját nem éppen „normális”, hisz ha valaki levágathatja a péniszét, vagy épp varrathat magának egyet az mindennapos. Akkor ő miért ne tehetne hasonlóan a számára „feleslegesnek érzett” lábával vagy karjával?

Klinikák egész sora amputál, alkalmaz eutanáziát, operál át férfiakat nőkké és fordítva, és csinálja az abortuszt azok számára, akik ezt igénylik. Az üzlet az üzlet.

De menjünk csak még tovább: Belgiumban épp eutanáziára vár egy 24 éves lány, aki szimplán úgy érzi „az élet nem neki való.” Mivel nem „érzi magát” pszichiátriai betegnek, a pszichiáterek, pszichológusok nem tehetnek semmit, míg más orvosok – akik elvileg gyógyításra esküdtek – a jogi szabályozás miatt simán beadhatják a méreginjekciót neki, ahogy a rákos betegeknek. Érezzük a melegjogok visszásságát?

Amit szabad ugyanis jogilag valakinek, azt nem tagadhatjuk meg mástól sem.

Ami a melegek számára lehetséges, azt bárki más számára is elérhetővé kell tenni. Amennyiben bizonyos csoportok nem érzik pszichiátriai rendellenességnek a pszichiátriai rendellenességüket, akkor az nem is lehet az, és ezzel a téma lezárva. Mivel a jog precedenseken és jogegyenlőségen alapul, Belgium és Hollandia esetében korhatár sem szabható: a szülő döntése értelmében az eutanázia már gyermekeken is alkalmazható.

Ahogy az első eutanázia-törvényeket sem gyerekgyilkosságra és állami asszisztenciával végrehajtott öngyilkosságokra találták ki eleinte, hanem a hosszan és gyógyíthatatlan betegségben szenvedő emberekkel szemben tanúsított emberség nevében fogadtatták el, a Bergler-terápia elleni meleg felhördülés sem törvényszerűen vezet oda, hogy beteg emberek vagdoshassák a péniszüket oda-vissza kedvükre.
(folytatás hamarosan)