Aktuál és történel – 1848, te csillag

1848 talán az utolsó olyan ünnep, ami nem osztja meg a nemzetet. Természetesen mindig arról megy a szöveg, hogy ugyanakkor a politika kisajátítja ’48-at, meg hogy a politikusok elrontják folyton. És mondják, hogy ez persze nem volt mindig így, pedig dehogynem. Hiszen 1848 igenis megosztó volt, olyannyira, hogy Széchenyi és Kossuth ellentétét csupán a feledés és az idő homálya borítja csupán. Amikor ma, Orbán Viktor arról beszélt, hogy 1848 szabadságharcát vívjuk még 2010-ben is, nem mondott hülyeséget. Sőt.

A Tutiblog-toronyházában március 15-e elsősorban az a nemzeti ünnep, aminél azok a viták, hogy Kossuth vagy Petőfi, netán Széchenyi, vagy Batthyány igazából arról szólnak, hogy melyik téren vagy utcán található kocsmában legyen az esti buli a Belvárosban.  Mert nem arról, hogy melyiküket tartjuk kisebb, nagyobb embernek, hősnek, árulónak. Pedig ha belegondolunk: bal és jobb oldal a Batthyány-féle országgyűlésben is volt. Ahogy bárhol a világon. Egy fontos vívmánya azonban volt ’48-nak: abban a parlamentben nem ültek osztrákok. 

És ha ezután nézzük a magyar történelmet, valahol mindig az volt a legnagyobb gond, hogy nemzetünk függetlenségét sosem maxoltuk ki teljesen. Mindig olyan 70-80 százalékig tudtuk feltolni, onnan akadni kezdett a dolog, és a végén, amikor olyan 90 százalék szabadság fölé merészkedtünk volna, jött is a bünti az épp aktuális Birodalomból, miszerint le kéne állni. Így volt az, hogy a Reformkor még frankó volt, ’48 nyara már nem. Nagy Imre ’53-as kormánya még belefért, az 56-os tevékenysége már nem. És most úgy tűnik, a ’98-as Fidesz még épp frankó volt, miközben ez a 2010-es verzió már csípi a fejesek szemét rendesen. Nem véletlen, ha Viktorunk most úgy érzi magát, hogy épp igazolja azt a tételt, miszerint a történelem ismétli önmagát. Persze: levert forradalomról levert forradalomra bukdácsol a történelmünk, átlag 100 évente, aztán 50 évente élve át egy-egy olyan traumát, amiből Európa szerencsésebbik felén egy darab adódott átlag. Hozzászoktunk a vesztéshez, a leveréshez, a büntetéshez, a „most lépjen vissza a rajtkockára” érzéshez. Építettünk újra és újra egy országot, s talán nem vettük észre, hogy egyre jobb és jobb eredményeket értünk el, és ez volt az, ami olyan élessé tette a magyar elmét, ez hozta létre azt a népet, ami – a tegnapi beszédben is elhangzott – igazán nagy dolgokra képes. 

Tehát ’48-ból lett ’67, ahogy ’56-ból meg ’90, és utólag nézve mindig azt mondjuk, hogy az első volt a „tiszta”  a másik meg a mocskos, az ambivalens, az a korszak, amiből általában nem jöttünk ki jól. Hisz 1867-ből következik valahol 1918, és 1990-ből is 2006, aztán – hála Istennek – 2010. De nem tudhatjuk mit hoz a jövő, elvégre csak 25 év telt el, ami nem olyan sok. Mindenesetre úgy tűnik 1990 álságos, félmegoldásoktól hemzsegő és hazánkat a lejtőre vivő megegyezésének korát sikerült a múlt részévé tenni, és most inkább állunk egy új korszak kezdetén, mintsem valamifajta Apokalipszis hajnalán. Legalábbis a tegnap sokkal inkább lehetett a Múzeum kertben ezt érezni, s oly erővel volt jelen a téren ez a bizakodás, hogy nem kizárt, hogy ezt látta be a baloldali „összelopás” koalíció. Ezzel az energiával, tömeggel nehéz lett volna felvenni a versenyt pár kószáló nyugdíjas, ordítozó DK-s, és erőltetett Talpra Magyaros lőzung révén. Jött tehát a szélre való hivatkozás, és lefújták a bulit, eltolva a választások előtti hétre, tehát tulajdonképpen választási naggyűléssé lényegítve át az ünnepet.

Ami megint csak sokat elmond jelenlegi, magát baloldalinak hazudó társaságunkról: nekik eleve tüntetés, kormány-ellenes megmozdulás apropója volt március 15. s nem alanyi jogon olyan ünnep, amit a hősökre való tekintet nélkül hóban, sárban, fagyban is meg kell tartani. Mert ezt diktálja a becsület, ezt diktálja a szívükben élő hazaszeretet. Ami ugye nincs. Csak jó időzítés, kampány, politikai haszon létezik számukra, így lesz március 15-ből előbb „forradalmi ifjúsági napok” ,majd választási nagygyűlés. Szarnak ők Petőfire, Kossuthra, akiket amúgy – követve a magyar múlttal kényszeredetten kapcsolatot kereső kommunista elődeiket – szoktak szeretni. Pedig kokárdában, dacolva a széllel el lehetett volna rebegni pár szót a hősök emlékére, ha ez egyáltalán téma lett volna.

Azért nekünk, akik ott álltunk a szépséges délelőttön a lengyel kontingens mellett szintén el kell gondolkodni, hogy valóban a rezsicsökkentés lenne-e az első pont a 12 közül, ha 2014-ben nyomtatnák. Hogy van-e bennünk abból az irracionális, fiatalos energiából, ami akár 1972-ben, ama bizonyos lánynak, vagy 1989-ben, a most 2/3-ot szerzett, alkotmányt adó Orbán Viktornak Nagy Imre sírjánál volt. Vagy ez kihalt, és a mi generációnk valóban nem ’48 és ’56, hanem ’67 és ’90 örököse. Kiegyezők és megalkuvók, felhasználók és kihasználók nemzedéke. Mert sokat elárul erről az, hogy miként viszonyulunk hőseinkhez. Amikor az utolsó 48-as honvédek a húszas-harmincas években meghaltak, haláluk híre inkább került búlvárlapok színes tudósításai közé, semmint okozott volna országos megmozdulást. Honvédeink többsége aprócska állami nyugdíjakon, szegényházakban tengődött. Mária főhadnagy, bár operettet is írtak róla, s ’67 nemzedékéből sokan gazdagodtak meg történetén, öregségére WC-s néni lett, és teljesen elfeledetten halt meg. De ha megnézzük mai ’56-osainkat, ugyanezt látjuk: megy a hatalmas hősgyártás, Hollywoodi filmek készülnek a szabadság harcosairól, de a hús vér veteránokkal már úgy bánunk, mint a leprásokkal.

Megdöbbentő tény, hogy az ’56-os hősök nyugdíj-kiegészítését csak 2010 után adta oda a Fidesz-kormány, akkor, amikor egyidejűleg elvette ’56 vérbe fojtóinak nyugdíj-pótlékát.  20 évvel az 1956 örökségét úgymond kiteljesítő rendszerváltást követően ez még téma volt Magyarországon, ahol a legnagyobb ellenzéki párt egyben a baloldal vezérhajója még mindig nem tudott érdemben elszámolni azzal, miként viszonyul 56 Haynauihoz, az azt követő megtorláshoz, Bach-rendszerhez. Ami – valljuk be – sokkal liberálisabb és enyhébb volt, mint amit a kommunistáktól kaptunk, és mégis.

A vérbefojtó, egyéb iránt illegitim Ferenc Józsefből „Ferencjóska” lett, a szintén forradalmat leverő, és illegitim Kádár János
ból meg „Az Öreg”. Nekünk is felelősségünk van hát abban, hogy miként bánunk a hőseinkkel, s nem csak azt kérhetjük számon a baloldalon, hogy az ő szívükben nem élnek. Mert ez a mi szívünkön múlik, s ha nekünk is csak annyit jelent március 15-e, hogy politikailag feltüzelve megyünk április 6-án szavazni, valójában nem ért célba a nap üzenete.

Mert valóban igaz, hogy 2010-ben megnyertük a Rendszerváltás pákozdi csatáját, de 2014-ben nem követhetjük el újra a történelmi hibát. Nem jöhet több Schwechat, nem jöhet több értelmetlen mozdulat, hogy 20-30 év múlva azt kelljen elemezni, hogy vajon hol rontottuk el újra és újra. És lehet persze mondani, hogy „ha nem fordult volna vissza a sereg, ha nem kapkodja el Görgey, ha lett volna még egy kis idő, egy kis tartalék, egy kicsit jobb taktika, egy kicsit kevesebb Kossuth, stb.” Lehet mi lett volna-ha forgatókönyvekkel nyugtatni magunkat, de ugyanakkor eljött az idő megtörni ezt a 160 éves átkot. És végre nem elbukni megint, megtenni az első, lehetetlen lépést, s aztán elrontani az egészet olyan apróságokon, amik a hülyének is mennének. A következő feladat tehát adott: április 6.