Aki a Duna vizét issza…

Oroszlán Szonja egyszer mondott egy jót. Azt mondta Magyarországról, hogy Azabajország. Nem kitérve most színésznőnk filozófiai összegzőképességének valódi mélységeire leszögezhető, hogy van ebben a szóban valami…

Az évtizedek alatt jól kondicionált, a feszkóra mindig készenálló idegnrendszerünket legújabban a focival stresszelik. A liberálisnak és értelmiséginek nevezett macskanyáj most a „kellett nekünk ennyi stadion, hülyefidesz?” érvelésével karistolják az agyunkat, aztán majd jön a lélegeztetőgépezés is. Nekem évek óta nincs véleményem a magyar fociról, és azon is csodálkozom, hogy másnak hogyan van. Idehaza nemcsak a focisták példátlanul hülyék, hanem azok is, akik nézik őket, viszont a fizetésüket nem firtatják. (khmm – a szerk.) Pedig a fiúk és a stáb kapott ám fizut az alázásért is, amiből nem lélegeztetőgépeket vásárolnak majd, nem is forgolódós koporsót a Puskásöcsinek, inkább telesírják sós könnyekkel a kaviárt. Hát van min, tessék azabajozni!

Ezenközben egy valóságos Magyarországon konferencia zajlott, aBudapesti Víz Világtalálkozó, amelyre 36 éve nem volt példa a világon. Az Áder János köztársasági elnök által feltámasztott esemény meglepően haladó, innovatív gondolkodásmódra vall, különösen a Nemzeti Dohányboltokat övező kommunikációs bukkakeután. De hát minek is erről beszélni, víz az van szarásig, nem? Az most mindegy, hogy a világ más tájain háborúkat vívnak az ivóvízért, hogy az iparosodás erősödésével, az éghajlatváltozással és a demográfiai növekedéssel párhuzamosan egyre nagyobb problémává lesz ahhoz a kevéske iható vízhez hozzájutni a jövőben. Vagy, hogy vannak gyerekek, akik szomjan halnak. A magyari embernek a focival van tele a feje, miközben ivóvízzel húzza le a wc-t, azzal zuhanyzik, azzal öntözi a virágokat és azzal mossa a kocsiját is. Utóbbit ugyanakkora mennyiséggel, amennyit egy évben megiszik. És észre sem veszi, mennyire jó dolga van. A víz, az olyan, hogy van, és kész. Ezért van az, hogy Azabajországban volt idő, amikor francia cég szolgáltatta (az különben mi?) az ivóvizet. De van olyan külföldi cég, amelyik a mai napig azabajországi ivóvizet palackoz, és eladja az azabajországiaknak ásványvízként.

Létezik egy másik kifejezés is Magyarországra, az, hogy az Ezer víz országa. Ez az elnevezés a magyar ember és a víz között sokkal bonyolultabb a kapcsolatot hivatott kifejezni, még annál is mélyebbet, mint amit a két folyó, a Tiszavirágzás, a Balaton, a peca, vagy a vízi sportokban elért kimagaslóan magas arányú siker jelent. Kezdve mondjuk a Búvár Kundtól, aki igazi vizisportbuzi lehetett, ha annyi hajót végiglikasztgatott.

A magyar nemzet és a víz kapcsolatának történelmi gyökerei sokkal mélyebbre vezetnek, habár a szocialista történetírásunk ezt gondosan igyekszik elhallgatni. A Glaccferenci álláspontjával szemben, amely szerint alacsony és kacskalábú őseink véletlenül ebben a medencében rogytak össze a fáradtságtól, már Árpád-kori ásatások utalnak a gondos vízgazdálkodásra. Csatornákkal, a folyók áradását és a pangó vizeket szabályozó fokok rendszerével. Számtalan középkori forrás utal Magyarország gazdag halállományára, ismertetik vízgazdálkodásunk módszereit is. Halfogyasztásunk ekkor a Skandináv országokéval vetekedett, magától értetődő táplálékforrásul szolgált, és hogy értettük a módját, az is bizonyítja, hogy sem éhinség, sem mocsárláz nem pusztított közöttünk. A jóvilág a különböző idegen vendégeskedő barátaink okozta szünetektől eltekintve egészen a felvilágosult Habsburgok idejéig tartott, amikor is beszabályozták a vizeket, a parasztoknak meg megtiltották, hogy ősi mesterségüket tovább folytassák.

Most hát maradt egy ország, ahová 95%-ban külföldről érkezik a víz, és gyorsan át is folyik rajta. Hogy ez mennyire kiszolgáltatott helyzet, jól érzékelteti, mennyire megviseli hazánkat vizeink megmérgezése (cián a Tiszában, habzó Rába). Viszont a vizeinkért folytatott civil összefogás arra is rávilágít, hogy Magyarországnak szívügyének tekinti vizei állapotát. Gondoljunk csak a 88’-as Bős-Nagymaros elleni tűntetéssorozatra, amely határozott lépés volt a rendszerváltás felé. Az ivóvíz világméretű problémáján belül tehát megvan a magunk kis problémája is, ha másért nem, ezért is fontos ez a kérdés.

Áder János azonban a konferencia megnyitóján arról is beszélt, hogy a vízhez való viszonynak szakrális vonatkozása is van. A víz szimbólum is egyszersmind, egyedi jelentése van a mi számunkra. A Kárpát-medence gyűjtőtégelye, ellátója és védelmezője is az itt megtelepedő népeknek. Akárcsak kívülről érkező vizeit, e népeket is örömmel egyesíti, keveri, gazdagítja. De ahogyan e vizek sérülékenyek, olyan kiszolgáltatottak vagyunk mi is a külső hatásokra, impulzusokra, és jólétünk is függ azoktól. Így kapcsolódunk közösen birtokolt vizeink által is Európához.

Időnként átvonulnak rajtunk áradások is, de különben Magyarország aszályos terület. Ténylegesen, de szimbolikusan is képessé kell válnunk újra a szembenállásra, a víz erejének kihasználására, hazánk termékennyé tételére. És hogy ehhez honnan meríthetünk erőt, szolgáljon például az az ivóvíz, amit a mélyből kell a felszínre hozni. Hogy mennyi titkos életenergia feszül bennünk a felszín alatt, csak akkor tudunk odafigyelni, ha Azabajország hangjai kicsit elcsendesednek.

Azabajországban azonban jelenleg egyszerűbb keseregni az idei árvíz miatt, miközben felejtődni látszik az egységesítő és termékenyítő képesség. Az ellenállás, a kamatoztatás, az okos előrelátás. És félreértés ne essék, árvizek mindig lesznek, mindig lesz, amit majd elölről kell kezdeni. De félreértés ne essék, még mindig itt vagyunk. Nem történelmi pillanat ez a konferencia sem, mert lehetett volna az eddig bármikor. De képességeink és javaink adottak. Kezdenünk kell vele valamit, mert az Ezer víz országa, amiről álmodunk, itt van körülöttünk, és az emberek is, akik az álommagvakat elvethetik. Olyanok amilyenek, de egyet akkor sem szabad elfelejtenünk. A víz, és nemcsak az anyaföld az, ami miatt idetartozunk, amiért ide jöttünk. És a víz összeköt bennünket embereket is, áramlik, változik, mint a gondolat, a szándék vagy az érzelem. S hogy hogyan lehet a víztől a mindennapokban tanulni, arra a profán fő
városi mondás képes a legjobban rávilágítani. Aki a Duna vizét issza, saját vizét issza vissza…