A menetrend

 

 

  

Amint az időjárást is meg tudjuk jósolni az égre felnézve, ugyanúgy, egy kis rutinnal, a politikát is előre tudjuk jelezni, ha van egy kis emlékezőtehetségünk. Amint egy zivatar kialakulása is megérthető, modellezhető és kiszámolható, ugyanúgy egy forradalomé is. Sőt sokkal egyszerűbb, lévén hogy ezt, a zivatarral ellentétben, emberek csinálják, és még csak nem is túl komplikált modellek alapján.

Lássuk tehát a menetrendet!

Hirtelen az olvasó szembesül azzal, hogy tulajdonképpen létezik egy ország a térképen, amelyről eddig soha egy büdös szó sem esett, de most hirtelen érdekessé vált, és a hozzávetőleges földrajzi helyzetének az ismertetése után (azaz, hogy vesztére melyik nagyhatalmak között fekszik) a haladó sajtó rögtön rátér arra a kérdéskörre, hogy az ott élő népek sorsa mily szörnyűséges. Ami persze eddig nem volt fontos, de most egycsapásra érdekes lett.

Most kávézás közben, vagy a bográcsozáskor, nem az őserdőkről kell beszélni, hanem arról, hogy ebben a ki tudja hol található országban milyen szörnyű elnyomás van.

• Szenvednek, nincs szabad sajtójuk.
• Az állami média nem sugározza az Indexet, így az emberek csak az erdőbe elbújva tudják hallgatni kis kézi készülékeiken a független sajtó híreit.
• Nem rendezhetnek buzifelvonulást, nem csókolgathatják a négerek lábát, nem döntögethetnek szobrokat.
• Ad abszurdum, még az is lehet, hogy svájcifrank alapú lakáshitelhez sem juthatnak hozzá. 

Külön ki szokás térni ilyenkor a nők, mint legelnyomottabb csoport áldatlan helyzetére, ugyanis szegények például nem tudnak migránsokkal randizni, lévén hogy akkora a szegénység, hogy még azuk sincs. 

Szóval a népnek kegyetlen, sanyarú élete van: A korrupció az egeket verdesi, az életszínvonal egyre romlik, a GDP csökken, és a pénz egyre csak veszti az értékét.

Miután az olvasó már egy emberként sorakozott fel a nép mellett, jöhet a következő stáció, hogy valamiért kitör a spontán elégedetlenség. Ez lehet egy választás, de egy újabb adó, vagy akár egy fa kivágása is, szóval tulajdonképpen bármi kiválthatja a spontán elégedetlenséget. Itt hangsúlyoznám a spontán szót. Tehát teljesen véletlenül, mintegy varázsütésre egyszerre kapja meg minden közösségimédia-felhasználó az okostelefonjára az értesítést arról, hogy ő most éppen nagyon elégedetlen.

És a nép kitódul a terekre, utakra, mert együtt lenni jó, és együtt kiabálni még jobb. Hogy pontosan mit és miért, az mellékes. Ez az ember egyik legősibb vágya, hogy közösségben legyen, ezért voltak népszerűek Rómában a cirkuszok. Mert együtt ordítani jó. És verekedni még jobb!

A média arról számol be, hogy a hatalom ellen rengetegen tüntetnek, míg ellene alig vagy akár senki sem tüntet, és jól tudjuk, hogy a demokrácia alapelvei szerint a tüntetésen részt vevők létszáma egyeneses arányos egy párt vagy ember támogatóinak/ellenzőinek a számával. (Ezért a legfejlettebb demokratikus országokban, mint pl. Amerikában már nem is rendeznek választásokat, hanem a tüntetések közvetlenül döntik el, hogy ki kerüljön az elnöki székbe.)

Az persze közel lehetetlen, hogy egy tomboló tömegben ne történjenek erőszakos cselekmények, ezért a hatalom nem engedheti meg, hogy a tömeg a parlamentben, a városházán, a minisztériumokban, a tévészékházban, satöbbi kulcsfontosságú helyeken ünnepelje magát. Szükségszerűen tehát összetűzés történik a rendfenntartó erőkkel. (Ha nem elég véresek az összecsapások, pl. tipikusan a volt szocialista országokban, akkor esetleg lehet egy kicsit segíteni mesterlövészekkel, de ezt nem kell megírni, legfeljebb ha már sokan beszélnek róla, akkor orosz álhír kontextusban esetleg említhető.)

Az elemzések ekkor azt magyarázzák, hogy a hatalom azért népszerűtlen, mert rosszul reagált az elégedetlenségre. Nem engedett eleget / túl engedékeny volt (a megfelelő aláhúzandó). Ezután nyilatkozatok  sora következik politikusoktól és hírességektől a békés tüntetők mellett. (Mintha lehetne fizikailag külön kezelni a békés és a nem békés tüntetőket egy tömegben… Pl. lehetne a parlamentbe csak a békéseket beengedni…) 

Egyfajta fogalmazási verseny indul, hogy ki tudja minél semmitmondóbban, de ugyanakkor nyelvtanilag minél választékosabban kifejezni, hogy ő is számít, hiszen ő is hozzászólt. Például „támogatja a békés akaratnyilvánításhoz való jogot, és elítél mindenfajta erőszakot”. A demokratikus vezetők és más haladó celebek nagy száma miatt ez egész komoly kihívás azok számára, akik a sor végére maradtak, mert nekik már nehéz olyan, egyedinek tűnő nyilatkozatot mondani, amelyben nincs szóismétlés. Olyan ez, mint valami virtuális kövezés, ott állnak a fontos emberek az országához hozzákötözött diktátor körül, és mindenki dob rá egy-egy nyilatkozatot.

És aki nem dob, az máris kiírta magát a demokratikus miniszterelnökök sorából.

Ezután a következő fázis, hogy az USA egy diplomatája valami rejtélyes úton-módon megjelenik a főtéren, és a szegény tüntetőket süteménnyel kínálja, hogy így tartsa bennük a lelket. Aztán valahogy, valahonnan fegyverek is előkerülnek. Hogy most Brad Pitt filmforgatására küldik őket, vagy segélyszállítmányba vannak csomagolva, az már részletkérdés. Az immár jogosan védekező tüntetőket valakik megszervezik, és már indulhat is a tavasz. Érdekes szó egyébként, mert a tavasz az évszakok között mindig valami újnak, egy pozitív, termékeny időszaknak a kezdete; míg a politikában a tavasz szót mindig a pusztításra, egy ország káoszba süllyesztésére használják.

A következő fontos és kihagyhatatlan lépés, hogy Földes András elutazik a helyszínre, és személyes hangvételű, lélekemelő beszámolókat közöl a boldog emberekről, akik az spontán ölelgetik egymást, zászlókkal feldíszített pickupok tetején ünnepelnek, az utcán előadásokat és vetítéseket tartanak, miközben önkéntesek szedik a műanyag szívószálakat, és tenyerükből etetik a védett madarakat. Kiderül, hogy az ország a diktátor nélkül is kiválóan működik, az általános sztrájkban mindenki nyaral, de víz és villany így is van, közbiztonság is van, az öreg néniket felfegyverzett önkéntesek kísérik át az úton, és a boltokban ingyen van az étel, egyszóval elérkezett a Mennyek Országa.

Ennek némileg ellentmondani látszik, hogy azonnal megindul a menekültek hada, akik a Mennyek Országából mégis inkább olyan helyre szeretnének menni, ahol legalább ennivaló van.

Eközben a média arról cikkezik, múltba révedő nosztalgiával, hogy milyen volt régen az ország, még a diktátor előtt, amikor még minden jó volt, valamint sztorikat hallhatunk a diktátor személyéről, aki még a vécére is repülővel járt, és komposztálás helyett a sima háztartási hulladékba dobta a lemészárolt vetélytársait.

Aztán amikor már nem lehet tagadni a nyilvánvaló katasztrófát, akkor észrevétlenül megkezdődik a múlt újraírása. Kiderül, hogy a forradalmat nem is az amerikai, hanem az orosz beavatkozás alakította át permanens háborúvá. Kiderül, hogy az adott országban valójában soha nem is volt államszervezet, hiszen tulajdonképpen a diktatúra nem is tekinthető államnak.

Ezzel egyidejűleg az USA elismeri a külföldre menekült (és ott kiképzett?) ellenzékiekből álló kormányt, legalábbis felhatalmazza rá, hogy bármiféle pénzügyi és katonai megállapodást aláírjon, amelyekkel a következő évtizedekre megalapozza a nép számára a rezsicsökkentést, valamint az USA számára a katonai jelenlét jogi feltételeit.

Ezután a cikkek már arról szólnak, hogy sajnos az emberi jogok nem érvényesülnek, ám az adott helyzetben a stabilitás fontosabb, ezért az ideiglenes kormány erőszakos intézkedései elfogadhatók. És bár igaz, hogy a korrupció sokkal nagyobb lett, az életszínvonal is sokat romlott, a GDP is sokat csökkent, a pénz pedig minden korábbinál jobban elvesztette értékét, jó hír azonban, hogy először a történelemben, itt is megrendezhették a buziparádét…