Gőgös Zoltán mindig is Eurázsiával állt háborúban

 

 

  

Ha van valami kellemetlen, akkor az 56-os forradalom évfordulóján szocialista politikusnak lenni kifejezetten az. Nem véletlenül igyekszenek a kötelező köröket még előző éjszaka vagy a kora hajnali órákban letudni, habár ezt lehetne egyfajta hagyománynak is tekinteni, elvégre a börtönökben kivégzett szabadságharcosokat is hasonló órákban, suttyomban lökték a meszesgödrökbe.

Tulajdonképpen itt kapcsolódhatunk be a még létező szocialista párt mindennapjaiba, ahol is Gőgös Zoltán volt mezőgazdász államtitkár agrároligarcha veszített a kő-papír-ollón és mehetett ki ünnepi beszédet mondani Nagy Imre szobrához Kaposváron.

Nyugodtan tudjuk be a késői óráknak a zavaros beszédet, ahogy Kim Lane Scheppele a magyar alkotmányosság őrzőjének képzeli néha magát, úgy beszélt Gőgös magáról és csapatáról, mint az 56-os forradalom és szabadságharc örököséről, akiknek:

„küzdeni kell a lopakodó diktatúra ellen”

Eltekintve attól az apró, de annál jelentősebb különbségről, hogy 56-ban Magyarországon nem lopakodó, hanem kézzelfogható diktatúra volt, ahol nem egy rosszul beadott népszavazási kérdés elutasítása volt a „hatalom leglátványosabb elnyomási kísérlete”, hanem egész konkrétan tömegeket fosztottak meg egzisztenciájuktól, javaiktól, szabadságuktól.

De, ha ezen nagyvonalúan továbblépünk, Gőgös akkor sem 56 örököse. Maximum annyira, ahogy Kádár is az volt. Illetve kevésbé, mert Kádár az első napokban azért elég rendesen odapofázott Andropovnak, csak aztán jó ritmusban váltott oldalt.

Utóbbival Gőgös is elkésett…