Az első kapuzárási pánik után

 

 

  

A nemzetközi libnyaf szempontjából a legtragikusabb forgatókönyv látszik megvalósulni Magyarországon. A határzár működik, a „legfeleslegesebb beruházás”, ami helyett lehetett volna mondjuk lélegeztetőgépre is költeni az adóforintokat, pillanatok alatt más útvonalakra terelte a népvándorokat. Mi meg ölbe tett kézzel várhatjuk a “közös, európai megoldást”. Már ráérünk.

Piréz Róbert

Nincs is ebben semmi meglepő. A kortárs népvándorlás legfontosabb mozgatója az embercsempészeti szakma, amiből a szerbek éppen úgy lecsipegetnek, mint az Iszlám Állam. Az egyik vendégéjszakát, dzsídípít és a fuvarozói munkaközösség átmeneti bővülését nyeri belőle, addig a másik szép, kerek dollárokat, amelyekből ki tudják fizetni az Egyesült Államok nem létező szövetségeseinek fegyverdealerjeit, hogy aztán a Colorádóban Malajziában gyártott M16-osokkal lövöldözhessék le a nem szunnita lakosságot.

(Merkel nemsokára őket is tárt karokkal várhatja. Polgárháborús zónából jönnek, ha megunják a gyilkolást és az élve elégetések rendkívül szórakoztató, csak idegileg kissé megterhelő manővereit.)

Tegnap délután a fél ellenzék levonult a szerb-magyar határhoz, ahol Szigetvári Viktortól kezdve Gyurcsányig bezárólag boldog-boldogtalannak nyilatkoztak európai értékekről, közös fellépésről, vérről, verejtékről, lázadásról. Miközben ők ott ténferegtek,várták a forradalmat, de minimum az emberhalált (Orbán embert ölt cikkek bekészítve a Magyar Narancsban), a szerbek jó embercsempészhez és balkáni néphez méltó módon az utolsó kandeláber helyére illesztésekor rögtön elkezdték a horvát határra szállítani a pastu és szuahéli anyanyelvű szír menekülteket. A sikerdíj az sikerdíj, ha órabérben fizetnék őket, nyilván más lenne a gyerek fekvése… Jó, tettek egy gyengécske kísérletet, hátha némi hangoskodásra a magyari rendőrség feltekeri a szögesdrótot és vörös szőnyeggel jelöli ki nekik a Röszke-Berlin korridort, de ezt ők se gondolták komolyan.

Az a pár száz migráns, aki kitartóan ott sátrazik a kerítés tövében, valószínűleg néhány év múlva, mint turisztikai érdekesség fog szerepelni a balkáni nyaralást hirdető repülőtéri magazinokban. Az ELTE-ről pedig majd antropológusok mehetnek szakmai gyakorlatra a szerb-magyar határon fekvő, néhány négyzetméteres Szír Szabadállamba, ahol mindenki megdöbbenésére az urdu lesz a hivatalos nyelv.

A két alternatív útvonal közül mindenképpen a Románián keresztülvezető tanösvény lesz a mi szempontunkból a viccesebb. Ott – hálisten – nincsenek taposóaknák (Orbán embert ölt a horvát-szerb határon cikkek bekészítve a Magyar Narancsnál), viszont van egy Viktor Pontájuk, aki ősi román szokás szerint próbál egyensúlyozni az önérdek és a magyarellenesség között. Utóbbit azért is gyakorolja szívesebben, mert teljesen egybevág a német birodalom gazda elvárásaival, melynek szolgalelkű követése szintén ősi román szokás. Gondolhatunk itt a második bécsi döntésre, amikor is az a Hitler nevű osztrák gazfickó visszaadta nekünk Észak-Erdélyt, amire válaszul a németbarát királyt elkergették, hogy egy még németbarátabb kormány próbálja Hitler valagából visszaédesgeti az elveszített területeket.

Ponta dönthetne úgyis, hogy nem kioktató megjegyzéseket intéz Magyariföld felé, hanem rugalmasan tovahúzza a kerítést. Az ésszerűség ezt diktálná, de ő inkább megmarad annak az ügyeskedő, a német birodalmi kérések és a román önérdek között egyensúlyozó gazembernek. Mi meg megnézhetjük a tévében, mit csinál pár tízezer menekülttel, mert hozzánk onnan se jöhetnek, Ukrajnának meg szintén nehéz lesz őket lepasszolni.