Minden kornak és minden birodalomnak megvan a maga Jelcinje

 

 

  

Nem hiszem, hogy van ember ebben az univerzumban, akit meglepett Juncker bizottsági első főtitkár pofozkodása. Ha van valami rendre megismétlődő törvényszerűség a galaxis eme szegletében, az az, hogy a haldokló, végóráit élő birodalmak rendre egy gyengekezű, kompromisszumos alkoholistában látják a megoldást.

A eu-szkeptikusok és Cameron nyugodtan bonthatják a pezsit.

Az uralkodóikat rendre prefixszel ellátó franciák és angolok valószínűleg a Kiszámíthatatlan János-Károly vagy a Beszámíthatatlan János-Károly névvel fogják illetni utókorilag, hozzátéve valami magyarázatot ahhoz, miért is kellett a Merkel-Hollande paktumban egy se íze, se bűze (se nem francia, se nem német) jelöltet pajzsra emelni.

Hogy a diplomáciai protokollokat vagy a normális viselkedés legelemibb szabályait rendre figyelmen kívül hagyja, az az Unió, mint intézmény szempontjából a legkevésbé sem lényeges. Lehet valaki társaságban egy retardált kretén, ha egyébként a melóját rendesen képes végezni. Juncker ezzel szemben a közvetlenkedésben, a ripacskodásban hozza az élvonalat, de minden másban egy puhapöcs.

Az olyan apróságok, mint Anglia közelgő kilépése, a permanens görög válság, a Keleti Partnerségi program öngóljai nem sok figyelmet érdemelnek a ki melyik pozíciót kapja játék vagy éppen a lassan uniós pótcselekvés szintre emelkedő Magyarország-meghallgatások mellett…

De ahogy Jelcinen is lehetett nevetgélni, úgy Junckeren is. Ennyi maradt nekünk, mint ahogy anno a megboldogult Szovjetunió lakói élőben nézhették, amint első, már demokratikusan megválasztott elnökük rottyrészegen kitüntetni a tolmácsot, mert nem feltételezte, hogy Teng-Xiaopingnek lányunokája van. Közben meg széthullott az országuk és jó 15 évre a harmadik világba száműzték magukat.

Mi meg nézhetjük, amint Juncker lepofozza Orbánt vagy éppen ahogy nőket nyalogat.