Búcsú a németektől – avagy viszlát, és kösz a világháborúkat!

 

 

  

Sose állj a német és a prédája közé, amennyiben önmagát akarja elejteni!

A tüneményes germán nemzetkarakter felülíró, parancsoló drive-ja, hogy mindent végigcsinálnak, akkor is, ha beledöglenek. Legfeljebb az utolsó utáni pillanatban, miután a bunkerben lezajlanak az ilyenkor szokványos események, a nagyvonalúságot nemcsak ismerő, hanem gyakorló népek megmentik őket, talpára állítják Németországot a talajszintig bombázott semmiből, hogy aztán 20-30 év múlva, az univerzumot irányító titokzatos erők sürgető késztetésére, a germán faj ismét nekivágjon beteljesíteni a végzetét, utolsó küldetésére induljon, természetesen önfeledten menetelve.

De mit tegyünk, ha most a cél is az, hogy beledögöljenek?

Nem tudjuk, de a beavatkozni nem akaró, vagyis a részt nem vevő, leíró, megfigyelő tudomány képviselőjeként abban biztosak lehetünk, hogy akkora tragédia azért nem fog történni.

Németországot jópáran próbálták elpusztítani az ismert történelem során, de még az olyan nagyszerű és kivételes képességű kollégák is csak átmeneti sikereket tudtak felmutatni a kontinens legnagyobb szabású kártevő-mentesítésében, mint Gaius Julius Caesar vagy Josif Vissarionovič Džugašvili. Sőt, a lehetőségek és a realitások számbavétele után példának okáért maga a neves és elkötelezett humanista, Lavrentyij Pavlovics Berija is leállította a túlbuzgó dolgozókat; Ilja Ehrenburgot, aki a Pravda főszerkesztőjeként a kornak megfelelő, harcra és kitartásra buzdító háborús propagandához mellékletként önkényesen mindig odabiggyesztette az elfoglalt területek német-mentesítésének történelmi szükségszerűségét, majdnem saját elvtársai lőtték agyon. (A világirodalom nem veszített volna semmit, egyetlen értékes munkája már elkészült.) Itt volt az ideje annak tehát, hogy e nemes feladatot, a németség kitakarítását a kontinensről, végre ne lelkes amatőrökre, hanem a népirtásban nemcsak élvezetet találó, hanem azt jéghideg profiként is végző germánokra bízzuk.

(Miért nem gondoltunk erre korábban?)

Ahogy a Tigris tankok csapágya, úgy a csodafegyver legfontosabb alkatrésze ma is a Balti-tenger túlpartján készül, egy mindössze 16 éves, mindenféle pszichózisok bájos tünetegyütteseként bemutatkozó svéd kislány képében. Ám mindenki tudja, ő csak eszköz, és ugyan fontos összetevő, de a németek lelkesedése nélkül sosem járna sikerrel. (Valahol a németek is mindig érezték, hogy a nagypapit igazából sosem sikerült jóvá tenni azzal, hogy mostanában nem éneklik a himnuszt és nem lengetik a zászlót, és sajnos a végső megoldás elkerülhetetlen.)

Az, hogy a bevándoroltatott milliókkal nem tudnak mit kezdeni, és a nemzetkarakterük (a pusztítás és mások nyomorgatása, sanyargatása utáni) második legfontosabb jellemzőjébe, a beteges rendezettségbe beengedték a világ legszertelenebb, legbohókásabb népecskéit, megfelelő alapot teremtett a Nagy Gréta nevű, csak vonattal szállítható tömegpusztító fegyver bevetéséhez. Mert mégis mi kellett még a sok dologtalan, csak és kizárólag a német szociális rendszer kényeztetésére vágyó afrikai és közel-keleti megjelenése okozta akut szociális- és gazdasági válsághelyzet mellé, mint a dologtalan, kizárólag a német szociális rendszer kényeztetésére vágyó nagyvárosi ifjoncok követelte környezetvédelmi radikalizmus?

Most még nem lenne késő megállni és visszafordulni, de erre – szerencsénkre – a németek képtelenek.

Nem ilyenre teremtette őket az ördög. Még újranyithatnák az atomerőműveiket (amiket a morál zárt be, hogy utána az azokat kiváltó szénerőművek ajtajára pedig Nagy Gréta tegyen babalakatot), felismerhetnék, hogy a Föld szén-dioxid kibocsátásához a német ipar annyit se tesz hozzá, mint egy átlagos kedd reggel Karacsi külsőn, amikor még csak a kávéfőzőket és a pipákat kapcsolják be, de a germánok inkább hisznek a remek elméleteknek, mint az őket körbeölelő valóságnak. Ők úgy gondolkodnak, mint Magyar Bálint az SZDSZ fénykorában, amikor előadta azt a szabaddemokraták szürkeállományának színe-javát felvillantó közgazdaságtani elméletét, miszerint nincs szükség iparra, elég az, hogy az ország lakossága egymásnak szolgáltat. A német tudósok is ugyanezt számolták ki, és Nagy Gréta kedvéért most mindent bezárnak, ami energiát fogyaszt és van kéménye. Hogy emiatt a szolgáltató szektorokban is súlyos leépítések zajlanak, a bankszektor tízezreket tesz az utcára (ha nincs középosztály, akkor nincsenek megtakarítások sem), az a legkevésbé sem zavarja őket.

Nyugodtan tologatják tovább a nem létező, zéró kibocsátású zöld szegmenseket a gazdasági terepasztalon.

A német gazdaság stagnál – írja a Neokohn, de könnyítések, deregularizáció helyett inkább szén-dioxid adót vetnek ki mindenre, ami a civilizációt jelenti Germániában. Nemcsak a repülést és az autózást akarják büntetőadókkal sújtani, hanem a fűtést és a főzést is, a tökéletesen felesleges, globális szennyezési adatokon konkrétan fikarcnyit sem javító elektromos mobilitás kikényszerítése pedig a múlt század harmincas éveinek megkapó kampányait idézi. (A robbanómotoros meghajtáshoz ragaszkodókat valószínűleg nemsokára táborokba zárják.) Még csak az elején járnak a legújabb 4 éves tervüknek, de az már most látszik, hogy a régi, jól bevált ösvényen haladnak. Schmithez és Schachthoz hasonlóan hisznek a szociáldarwinizmus teremtő erejében, ami szerint legfeljebb annyi történik, hogy ugyan a gyengék és szennyezők elhullanak, de az erősek és a zöldek sokkal magasabbak, izmosabbak és szőkébbek lesznek, szóval dicsőséget hoznak a Német Birodalomnak.

Németország gazdasága az autóiparra és a bankszektorra épült, a bankszektor viszont az autóiparra és a széles középosztályra. Autóipar nélkül bankszektor sincs, szolgáltatni pedig nem sokat lehet a lecsúszott középosztálynak, pláne a sok dologtalan, csak és kizárólag a német szociális rendszer kényeztetésére vágyó bennszülött, nagyvárosi ifjoncoknak és importált semmittevőnek. Mindez egy pillanatig sem aggasztja a nagypapik és a jólét miatt önmagukat bűnösnek érző németeket, és a morál nevében, valamint a bolygó megmentése érdekében inkább elpusztítják magukat.

De ez minket csak akkor zavarjon, ha nincs kéznél kanapé és pisztácia.

Mert ahogy Marx elvtárs is írta, a tőkének nincs hazája. Legfeljebb Debrecenbe vagy Kecskemétre költözik az a pár megmaradt bajor milliárdos, aki túléli a Nagy Grétával leadott zárótüzet és az azt követő Hosszú Répapucolók Éjszakáját. És mégiscsak jobb, ha nemcsak működni jön az a tőke, hanem hozzánk is menekül.