Az elvadult Keletről

 

Rendre csúnya dolgokat terjesztenek rólunk a fejlett Nyugaton. Bill Clinton, az orális iroda hőse szerint például hálátlan putyinisták vagyunk, akiket Amerika szabadított fel, Colleen Bell nagykövetasszony főállásban retteg az egyre elharapódzó korrupciótól, amely nem csak minket, de rajtunk keresztül az egész demokratikus világot romba fogja dönteni, Francois Hollande pedig egyszerűen nem akar hozzánk hasonló népeket a környezetébe. A majomparádé közepette Soros meg a migránsokért aggódik és a kör be is zárult.

[rule style=”rule-dotted” ]

Mi meg egy dolgot tehetünk: leszarjuk, mert az ilyen Bill félék idióták. Egyébként a londoni buszsofőrködések ellenére létezik egy ellenirányú migráció is, melynek következtében több ezer boldog amerikai és nyugat-európai él nálunk, és egyáltalán nem gondolja azt, hogy ez itt maga a balkáni pokol.

„Csak fél évre jöttem ide, de már 10 éve itt vagyok, és nem tervezem, hogy továbbállok. Itt érzem magam otthon. Ha nem jöttem volna ide, akkor az életem egy szar lenne.” – meséli egy sör mellett egy kedves barátom, aki amerikaiként egy kicsit sem gondolja azt, amit Bill, és HiIlary Clinton. Az ő oka az, hogy szerinte itt nálunk az emberek a földön járnak, barátságosak, olyan mindennapi gondokkal küzdenek, melyeknek nincs közük egy Golfklub tagsághoz, vagy valamelyik valóság-showhoz. Ami pedig a legfontosabb, hogy nem kell feltétlenül pozitívan, mosolyogva válaszolni a mi a helyzet kérdésre. Nyugat szerint természetesen ez panaszkodás, szerintünk viszont őszinteség, és nyitottság (nem, nem az, ahogy paprikakinga nyitott), ahogy az is, amikor koccintáskor belenézünk a másik szemébe.

Az, hogy sokkal élhetőbb ország vagyunk, mint sok nyugati „paradicsom” azt hosszabb észak-amerikai tartózkodások alatt bárki megtapasztalhatja, vagy szimplában ücsörgő new yorkiak is elmondják. A szabadság, és a remények hazájában ugyanis az emberiességet kilóra árulják, a kapcsolatok lájkolásra, az emberi egó tovább osztására valók. Ez a végtelen lehetőségek és a cheerleaderek világa, ahol már fiatalkorukban a másokon való átgázolást, a népszerűség minek felett álló fontosságát nevelik az állampolgárokba. És persze azt is, hogy a pénznél még az emberi kapcsolatok sem lehetnek fontosabbak – annál is inkább, mert ez utóbbit már gondosan kigyomlálták a Cukorhegyék az emberek életéből. Hogy honnan vesszük ezt a rágalmat? Láttuk, hallottuk, statisztika nincs, mert az emberi viselkedést nem lehet megmérni, akármennyire is szeretnék sokan.

Mélyebbre ásva a szabadság földjén egyre izgalmasabb dolgokkal találkozhatunk: az utcákon nem lehet például alkoholt fogyasztani, még a saját házunk előtt sem. És a rendőr is egyből lelő, vagy megsokkolóz, ha levesszük a kezünket a kormányról, persze csak a biztonság kedvéért, mert hát mindenki annyira szabad, és ugyebár azt tesz amit akar. Sosem lehet tudni, ki mit akar éppen. A lehetőségek száma akkora, hogy még egy iskolai lövöldözés is belefér heti szinten, de meg nem született gyerekek szerveit is lehet árulni, majd az egészet a női test szabadságával megindokolni. Mert miért ne?

Bill szerint mindez nem baj. Az igazi gáz az, hogy falakat építünk a migránsok megállítására. De várjunk csak? Nem lehet, hogy az a baja, hogy miénk túl kicsi? Vagy szebb, mint az övé? Igaz, az övé már túl vérfoltos a mexikói határ mentén, ami nem csak be van zárva, de szorgalmasan körbe is van taposóaknázva, drónozva, mesterlövészezve és vizesárkozva, és senkit nem érdekel, hogy épp egy drogcsempész, vagy egy gyerek jár arra. Mert szabadság van. A fal mérete határozza meg a szabadság mértékét?

Vannak dolgok viszont, amit a szabadság földjén sem szabad: ha fáj a fejed és nem tudsz dolgozni, az nem járja, ahogy az sem, ha egy fontos találkozó előtt leöntöd magad kávéval. Ha mégis megtörténne, akkor a rendszer biztosítja számodra a szabadságot, hogy megfelelő mosóport és fájdalomcsillapítót válaszd, ez utóbbit recept nélkül, akárhány dobozzal, mert szabd ember el tudja dönteni miből mennyit akar. Mert teljesíteni kell. Az amerikai kollégám meg boldogan megiszik egy sört az ebéd mellé, mert miért ne. Nálunk megteheti.

Libnyafi olvasók most biztos felháborodnak és valószínűleg konkrét példákat, statisztikai adatokat kívánnak megtekintésre, azzal viszont nem szolgálhatunk: sajnos az emberi viselkedés, az emberi kapcsolatok, a morál, az erkölcs és az összetartozás nem írható le számokkal, bármennyire is görcsösen próbálkozunk vele. Viszont ragaszkodunk ahhoz, hogy az embereknek nem elsöprő sikerekre, hanem egymásra van szükségük.

Az ilyesmi pedig már csak itt, a vad keleten van. Ezért sörözhetünk egyre több Nickkel és Tommal a Kazinczy utcában.